Van egy különleges izgalom abban, amikor az ember rátalál egy pályázatra, ami megszólítja. Egy téma, ami beindítja a fantáziát, egy lehetőség, hogy megmérettessük magunkat, hogy a fióknak írt soraink talán napvilágot lássanak. Nemrég én is belefutottam egy ilyenbe: adott volt egy sor inspiráló kép, mi pedig, a pályázók, verset írhattunk hozzájuk. Remek ötletnek tartottam, a kreatív energiák igazi találkozásának. Bele is vetettem magam. Írtam, csiszoltam, beküldtem a megengedett maximumot, és reménykedve vártam.

Aztán megjött az eredményhirdetés. És az a bizonyos reménykedő izgalom lassan átadta a helyét a döbbenetnek, majd a kiábrándultságnak.

Nem azzal van a bajom, hogy nem nyertem. Aki versenybe száll, annak fel kell készülnie erre a lehetőségre. A művészet szubjektív, a zsűri dönt, és ezt illik elfogadni. Azzal van a bajom, ha a játék nem fair. Ha az ember azt érzi, hogy nem is volt esélye, mert a pálya eleve egy szűk körnek lejtett.

Ahogy az ember végigfutott a nyertesek listáján, egyre több lett a kérdőjel. Feltűnően sűrűn bukkantak fel ugyanazok a nevek, mintha egy baráti társaság vagy egy-két család sikereit ünnepelnénk egy országosnak hirdetett verseny helyett. Ez már önmagában is elgondolkodtató, de ami utána jött, az végképp kiütötte a biztosítékot.

A kiírásban névvel megnevezett zsűritagok egyike – tehát az egyik személy, aki a beérkezett műveket bírálta – nyertesként szerepelt a listán. Nem is egyszer. Háromszor. Álljunk meg egy szóra. A bíró egyben versenyző is? Hogyan? Milyen univerzumban fér össze a pártatlanság és az objektivitás ígérete azzal, hogy valaki a saját maga által (is) zsűrizett mezőnyben arat babérokat? A kiírók hiába hivatkoznak a névtelenség biztosította “tisztaságra”, egy ilyen helyzet mindenféle tisztaságot zárójelbe tesz. Etikailag védhetetlen.

És hogy a dolog még személyesebb legyen: az egyik kép, amihez a legnagyobb lelkesedéssel írtam, amihez a leginkább kötődtem, pont annál a kiírásnál szerepelt, amit végül ez a bizonyos zsűritag “nyert meg”. Az ember ilyenkor akaratlanul is felteszi a kérdést: elolvasta egyáltalán bárki érdemben a versemet? Vagy eleve lefutott kör volt az egész?

Nem az bánt, hogy egy másik verset jobbnak találtak. Az bánt, hogy úgy érzem, esélyt sem kaptam egy tiszta versenyben.

Egy ilyen tapasztalat elveszi az ember kedvét. Mert a pályázásnak nem (csak) a nyerésről kellene szólnia. Szólnia kellene a közösségről, a visszajelzésről, a fejlődés lehetőségéről és arról az örömről, hogy az alkotásainkat mások is látják. De amikor a folyamat integritása sérül, az egész értelmét veszti. Nem marad más, csak a keserű szájíz és az az érzés, hogy egy zárt körű buliba próbáltunk meg bejutni, ahová sosem volt belépőnk.

Sajnos nem egyedi tapasztalat. Ebben az évben körülbelül 6-8 pályázaton vettem részt. Kívülállóként pontosan 0 alkalommal nem hogy nyertem, de ki sem lettem emelve. Soha. De a Kiss Gizi, Gipsz Jakab, aki sikerrel vette az első osztályt és rögvest Stephen Kingnek, meg Ady Endrének lett kikiáltva, na ők igen. Most lett elegem ebből az országból. Innentől nem indulok magyar pályázaton. Nincs értelme. Pont emiatt nem adok le magyar kéziratot sem, azért, hogy nettó 3 perc munkával darabokra basszák és lefitymálva okoskodjanak addig, amíg lefő a kávé.

Az írást nem hagyom abba, de engem ez az ország, mint alkotót elvesztett. Nyilván lehet azzal érvelni, hogy bezzeg a X, meg a Y annak összejött és belőled a nárcizmus beszél. Lehet. Legalább 100-150 visszautasításon vagyok túl. A sikerrátám 0% magyar viszonylatban.