Tegnap újabb szívszorító hírt kaptam: egy motoros vesztette életét a 21-es főúton, nem messze attól a helytől, ahol éveken át éltem. Ez már a harmadik ember a faluból, akit közlekedési baleset ragadott el. Három különböző élet, három egyedi sors, de mind ugyanarra a végzetre jutott: a sebesség vált az életük végpontjává.

A 21-es úton történt halálos baleset újabb súlyos emlékeztető arra, hogy a veszélyek folyamatosan jelen vannak az életünkben. A Mátra hegysége néha mintha maga is Kilimandzsáróvá válna és szinte követelné az áldozatokat, szomjazva a vért. Rövid életem során már túl sok olyan emberrel találkoztam, akiket ilyen tragédiák révén vesztek el. Ez nem egy távoli, névtelen statisztika, hanem egy mély, személyes veszteség, amit az ismerős arcok eltűnése jelent.

Az első áldozat: Sz. Peti

Peti mindig sietett, mintha valami hajtotta volna belülről. Lakott területen is 100-110 km/h-val motorozott és csoda, hogy senkit nem ütött el. Talán a szabadság iránti vágy hajtotta, talán valami más. Végül a Mátrában egy faszállító kamionba ment bele a versenymotorjával, brutális baleset volt. „Élettel összeegyeztethetetlen sérülései” miatt nem élesztették újra. A baleset nem csak Peti életét vette el, hanem szó szerint édesanyja is lassan elsorvadt a bánat miatt, húgát pedig szinte teljesen megsemmisítette a fájdalom. Nevelőapja, aki próbált erős maradni, végül szintén összeroppant. Hosszú évekig pereskedtek a másik sofőrrel, aki maga is idegösszeroppanást kapott, s a pletykák szerint megpróbált véget vetni az életének. Egy rossz döntés és fél tucat ember élete romlott meg véglegesen.

A második áldozat: K. Tomi

Tomi nem volt közeli barátom, de néhány nappal a tragédia előtt még találkoztam vele. Tudta, hogy a sebesség veszélyes, mégis vonzotta az adrenalin. Egy illegálisan átalakított autóval hajtott, a hosszú fékút ellenére 140 km/h-s sebességgel csapódott bele egy busz oldalába. A busz utasai élőben nézték végig a borzalmat, sokan közülük hosszan tartó kezelésekre szorultak, traumájuk talán sosem gyógyul be teljesen.  Ők még megélték a mentő kiérkeztét, még negyedóráig dobogott a szívük is, mielőtt Krisztus urunk  a tenyerére vette őket. A szülei járkáló halottak lettek: hamuszürkévé vált a hajuk, a bőrük. Ráment a házasságuk, mindenük. Látom őket, szinte mindig, amikor hazamegyek. Annyira szeretnék valamit mondani, ami segíthetne rajtuk, de ők már nem ehhez a világhoz tartoznak: annyira jó lenne, ha még legalább egy pillanatig láthatnák a gyereküket. Én tudom, hogy segítene rajtuk. Tudom, hogy a Mennyei Atya majd segít a megtört szívűeken, még ha mi, emberek, nem is tudunk.

A harmadik áldozat: M. Kornél

Kornélt gyerekkorom óta ismertem. Általános iskolában köszöntünk egymásnak, sőt, általános iskolában ballagtattam is. Később egy középiskolába jártunk, gyakran láttam a vonaton. Kornél sportlövészettel foglalkozott és motorozott. Az a vékony srác, akit mindig zrikáltak, talán azért hajszolta a sebességet, hogy bebizonyítsa: nem az a vékonycsontú, nerd srác, akinek tartják. A versenymotor, amivel balesetet szenvedett, azonban túl erős volt számára. Az élete éppúgy véget ért, mint a másik két barátomé.

Úgy tűnik, ezek a fiatalok mindig is a sebesség vonzásában éltek, mintha keresték volna a határaikat. Talán azért, mert azt hitték, hogy minél gyorsabban élnek, annál több mindent érhetnek el. De a sebesség végül csak elvette tőlük az életet. Mi, emberek, néha azt hisszük, hogy a sietség valami célhoz vezet, de ezek a tragédiák ismét bebizonyítják, hogy nincs végső jutalom a rohanás végén, csak az üresség marad utána.

A megválaszolatlan kérdések

Az ilyen pillanatokban gyakran felteszem magamnak a kérdést: miért nem tudtak megállni? Miért hajszolták a sebességet, amikor tudták, hogy veszélyes? Talán valami elől menekültek, talán valami felé. De a sebesség végül elragadta őket, és mindazokat is, akik szerették őket.

Én itt vagyok, már csak kívülállóként, valaki, aki ismerte őket, aki látta, hogyan éltek, és most látja, hogy már nincsenek. Az idő múlik, az utak talán nem változtak, de az emberek igen. És ezek a tragédiák soha nem múlnak el. Mindegyikük nyomot hagyott bennem, és minden egyes újabb baleset újra megidézi ezeket a régi emlékeket.

A sebesség és az út végállomása nemcsak a testet zúzza össze, hanem az emlékeket, az embereket, az életeket, amelyek hozzájuk kötődtek. A motorok zúgása most már csak kísértetként visszhangzik bennem, és minden egyes hasonló baleset hallatán újra és újra felvillan az arcuk. Szinte látom, ahogy fiatalokként nevetgélnek, tervezgetnek, és úgy élik meg az életüket, mintha az idő sosem fogyhatna el.

Pedig elfogyott. És velük együtt a remény is, hogy valaha változtatni tudtak volna a sorsukon. Mert a sebesség nem ad második esélyt. Csak egy röpke pillanat, egy rossz döntés, és minden véget ér. És amit itt hagynak maguk után, az nem más, mint a megválaszolatlan kérdések, az üres házak, a csendes utcák. Azok a helyek, amelyek egykor tele voltak élettel, most már csak emlékeztetnek a hiányra, a veszteségre.

Amikor a híreket olvasom, mindig arra gondolok: vajon miért nem lassítottak? Miért nem gondolták át jobban? De tudom, hogy ezek csak utólagos kérdések. Az életükben talán soha nem volt ilyen egyszerű a választás. Talán a sebesség számukra több volt, mint csak veszély: lehetőség, hogy megszökjenek a mindennapok monotóniája elől, hogy valami többet érezzenek, hogy szabadok legyenek.

De most már nem maradt belőlük más, csak a történeteik. A szülők, akik minden nap felébrednek, és egy újabb napot kell túlélniük, tudva, hogy a gyermekük már soha nem jön haza. A barátok, akik még mindig ott állnak a helyszínen, ahol a baleset történt, próbálva megérteni, hogyan lehetett volna másképp.

A sebesség vége sosem a cél. Mindig csak egy végállomás. És ez az út már soha nem vezet haza.