2025. augusztus 23., szombat.

Eléggé csend van – körülöttem is és emiatt a blogban is. Idáig szándékosan hallgattam hetek óta: nem tudtam, hogy mit akarok mondani, miután meg igen, már mintha szégyelltem volna a döntésemet. Sokáig tököltem rajta, de ma végre meghoztam a döntésemet.

A telefonom napok óta nem rezzen meg a céges Teams jellegzetes, gyomorforgató hangján. A postaládámban nincsenek újabb, passzív-agresszív smiley-val lezárt parancsok. A naptáram üres. Ez a béke annyira szokatlan, annyira idegen, hogy szinte fáj. Olyan, mint a fronton a fegyverszünet: tudod, hogy nem tart örökké, és minden neszre a fedezéket keresed. A háború nem ért véget. Csak a hadviselés formája változott. Most éppen én diktálok. Csenddel.

Hétfőn, augusztus 25-én kezdem az utolsó „normális” hetemet ennél a cégnél. Pénteken volt augusztus 22-e, a dátum, amit a németek írásban adtak haladékként (még június elején), mint a projektem végső kegyelemdöfésének napját. Persze, hogy semmi nem történt. Adminisztratíve még mindig a projekthez tartozom, egy olyan projekthez, ami már nem létezik. A levegőben lógok, egy adminisztratív fekete lyukban, és várom, hogy a gépezet észrevegyen és kiköpjön magából. Benchen kellene lennem már, de semmi.

De a tervem kész. Szeptember 2-án, kedden reggel, én fogom megnyomni a gombot. Én mondok fel. Nem várok tovább a sorsomra, nem hagyom, hogy ők döntsék el, mikor és hogyan vetnek ki magukból. A kontroll visszavétele. Ez az egyetlen dolog, ami számít.

Hogy jutottam ide?

Januárban kezdődött. Addig csak egy sima, alulfizetett magyar fejlesztő voltam egy német multi projektjén. Én voltam a legolcsóbb. A németek a fizetésem többszörösét keresték, a szlovákok, akik most jönnek a helyemre, szintén. Két évig egyetlen forint emelést nem kaptam. De csináltam a dolgom. Aztán jött a hír: a projekt leépül. Gentleman’s agreement, e-mailben, a német főnöktől, Carstentől: augusztus 22-ig maradhatok. Oké, gondoltam. Korrekt. Van időm felkészülni.

Mekkora egy naiv fasz voltam.

Aztán jött a műtét. Egy gyomor-bypass. Nem egy foghúzás. Egy életmódot, egy egész életet megváltoztató beavatkozás. És pont ekkor, a legkiszolgáltatottabb, leggyengébb pillanatomban döntött úgy a cég, hogy megmutatja a valódi arcát.

A hadjárat július 14-én, hétfőn indult, egy héttel a műtét után. Az a nap beleégett az agyamba. Délelőtt a hivatalos, magyar főnököm, Norbi, még csevegett velem. Megértően hallgatta, hogy a lábadozás nehezebb a vártnál, volt egy kis visszaesés. „Jobbulást, Admin, szupi, minden rendben.” – írta. Három órával később, mint egy rossz vicc, küldött két új projektlehetőséget.

Ekkor értettem meg. Ez nem kommunikációs hiba. Ez egy tudatos, hideg stratégia.

Aztán jött Klári, a bench menedzser. Mint egy keselyű. „Szia, itt egy demand.” „És még egy demand.” Udvariasan, de egyértelműen leírtam neki: műtöttek, lábadozom, és mellesleg augusztus 22-ig még projekten vagyok. A válasz? A kérésem teljes ignorálása, és a parancs, hogy írjam be a rendszerbe, mikortól leszek interjúképes.

Amikor ezt a vonalat is lezártam, a hidra új fejet növesztett. Norbi újra támadt, és belengette, hogy egy harmadik, „random nő” is keresni fog. Majd a kegyelemdöfés: a megkérdezésem nélkül, este 20 órakor bepakoltak a naptáramba egy kötelező, csapatos interjút a következő hétre.

Ott, abban a pillanatban tört el bennem valami. Az undor. Az a mély, zsigeri undor, amit az ember a csúszómászók láttán érez. Megértettem, hogy ezek nem kollégák. Nem vezetők. Hanem arctalan szararcok egy gépezetben, aminek egyetlen célja van: kipréselni belőled az utolsó cseppet, majd eldobni, mint egy üres papírpoharat. Nem érezték, hogy túllőttek a célon. Számukra nem volt cél, csak egy folyamat.

Akkor döntöttem el. Elég volt a védekezésből. Itt az ideje a háborúnak. De nem az ő szabályaik szerint. Hanem az enyémek. Szinte azonnal rájöttem: nekem nem a szabályokat kellett követnem, hanem a rendszer hibáit kellett a saját javamra fordítanom.