Kérem a kommentelőket, hagyjuk most Moldova György politikai meggyőződésének tárgyalását, illetve Kádár Jánossal kapcsolatos véleményét. Nem ennek van itt a helye.

Utálok megemlékezéseket írni, főleg olyan emberét, aki – számára öntudatlanul – végigkísérte az életemet.

Irodalmi példaképem, Moldova György 2022. június 4-én halt meg, 88 éves korában. Szégyen, hogy már egy éve nem tudtam időt szánni ennek a remek írói vénával rendelkező, mesélőkedvvel és tehetséggel megáldott irodalmárnak a szubjektív búcsúztatására.

Én, aki egyedüli bölcsészként végeztem a családomban, rendkívül sok lelki rokonságot láttam benne: nagyon tetszettek az adomái, az aranyköpései, de legfőképpen az, hogy soha, senkitől sem hagyta magát megfélemlíteni.

Körülbelül 10-11 éves lehettem, amikor észrevettem a polcon az író: „Ésszel fél az ember” című kötetét. Elvittem magammal egy „rejtélyes helyre” (sajnos sajátosságom, hogy ott, illetve a vonatúton tudom fogyasztani az olvasnivalót), majd egy-két gyöngébb írás után „A kövér őrnagy vádaskodik…” című írásához értem, ami teljesen megbabonázott. Apám lelkes futballnéző, így rögtön tudtam, hogy kicsoda Puskás Ferenc: akármikor előkerült a neve bármelyik beszélgetésben, szinte bálványimádat szerű csodálat vette körül. Nekem, aki abszolút nem néztem focit, ez persze nem jelentett semmit sem, de azért éreztem, hogy ő egy nagyember.

Ilyen előzmények után olvastam az írást: Moldova megvédte magát a Kövér Őrnagy vádaskodásától. A lényeg – ahogyan értettem -, hogy Moldova szerette volna megírni Puskás önéletrajzi könyvét, de végül ez a terv kútba esett és később mind Puskás, mind az új író ekézni kezdték Moldovát. Ő nem csak, hogy megvédte magát, hanem totális hülyét csinált Puskásból. Ilyen mondatokkal törte darabokra: 

„Maga a vacsora ténye nem lepett meg; miért pont ezzel ne próbálkozna? Öcsi bátyánk mostanában nemcsak az újságokban, rádióban, televízióban szerepel, de ha a villanyvasalót bekapcsoljuk, abban is ő nyilatkozik. Látjuk őt meccsen, látjuk dedikálni, utazgatni, szerintem azt is elvállalná, hogy egy csomag érett túróért 11-eseket rúgjon a Margit híd bejárati kapujára. De hát ez az ő dolga, nehéz időket élünk, kis pénz is jó pénz.”

Egyszeriben nagyon, de nagyon megkedveltem a szemtelen írót: aki ennyire pimaszul, mégis elegánsan tudja megvédeni magát, én őt olvasni akarom. Sajnos, ez még pont az internetkorszak határán volt, 1998-2000 körül. Innentől még évekig nem tudtam Moldova könyvet olvasni: bár az országban egy időben minden háztartásnak több Moldova könyve is volt, de nekünk és a rokonságunknak ezen az egyen kívül mégsem volt a birtokában több kötete.

Már érettségi után voltam, valamikor 2007 környékén, amikor egy vidéki egyetemre kerültem, ahová gigászi, 6 órás vonatúttal tudtam eljutni. A 2 átszállás éppen eléggé lelombozott, pláne az, hogy az adott városban egyetlen ismerősöm vagy rokon sem volt. Nem vagyok büszke rá, de mivel már elévült, beszélhetek róla: a Canadahun oldaláról tucatszámra töltöttem le Moldova riportköteteit, szatíráit, novellagyűjteményeit: ebből egy füstös, férfi géphang segítségével órákhosszat tartó hangoskönyveket generáltam. Imádtam így olvasni: sokszor a Keletiben röhögtem magamban Moldova poénjain.

A történelmi regényei kivételével szinte mindent elolvastam tőle az egyetem 7 éve alatt. Egyre jobban tiszteltem és szerettem ezt az őszinte, elvhű és jóakaratú embert: kifejezetten nagyra becsültem benne, hogy soha, senki sem tudta megfélemlíteni. Bárhová is ment, az igazat írta: kifejezetten utálta, ha fenyegetik, rettenetes dühvel éppen az ellentétét csinálta, amit az őt fenyegető emberek elvártak volna. Megvesztegethetetlen volt, de ha kellett – és éppen gáncsolták valamiben – képes volt éveket várni egy téma megírására.

Rettenetes precizitással tudta összeilleszteni a kipréselt információmorzsákat, de egyetlen riportalanyának sem volt hajlandó hízelegni: „amit nem mond el Péter, majd elmondja Pál” – ez volt az elve.

Kifejezetten szerettem az aforizmagyűjteményeit, ami a lányainak írt: bármennyire is sablonosnak tűnik, azt vettem magamon észre, hogy több helyzetben is idézem a mondatait, a meglátásait (a „Ha akarsz nehezet mindenáron: próbálj baszni kerékpáron!”-szerű, humoros egysorosairól nem is beszélve). 

A „Ki ölte meg a Holt tengert?” című riportkötetében olvastam életem legszebb gondolatát:

 „Az ért el igazi sikereket, aki jól élt, gyakran nevetett, sokat szeretett, elnyerte az okos emberek tiszteletét, a szegények bizalmát és a gyerekek vonzódását, aki különb világot hagyott maga után, mint amilyet ő talált születésekor, aki mindenben a legjobbat kereste, és ő is a legjobbat adta önmagából, az élete ihletett volt, az emléke áldáshozó.”

Ez a gondolatsor hónapokig, ha nem évekig a házi faliújságom fő helyén volt.

Úgy érzem, hogy Moldova igazi sikereket ért el: ő – mint Mózes – megérdemelte volna, hogy megélje, hogy megpillanthassa a következő Demokrácia ígéretföldjét, de sajnos nem adatott meg neki. Az Élet/Sors szinte mindentől megfosztotta, de mégis, bőségesen kapott tőle ajándékokat is.

Zsidóként túlélt a huszadik század első felében, hazasegítette az Izraelből hazautazó maradék családját, mellőzött volt abban a rendszerben, amelyben őszintén hitt és meg tudott felelni abban a kapitalizmusban, amelyhez semmi eszmei kapcsolódása nem volt. Folytatott feleslegesnek látszó csatákat teljes szívvel és elengedett olyan témákat (főleg élete vége felé), amelyeket nem lett volna szerencsés. Elveszítette a feleségét idős korában és megérte azt is, hogy teljesen lesilányítsák annak a politikai rendszernek a maradványait, amelyben tiszta szívvel hitt. Az összes embert, akihez eszmeileg közel érezte magát az utókor elítélte: ennek ellenére Moldova évtizedeken keresztül és még sokáig viszonyítási pont maradt.

Az én hősöm. Nem azért, amiben hitt, hanem azért, mert ő maga volt az erkölcsi abszolútérteke annak, amit „becsületnek” nevezünk.

Hogyan is lehetne lezárni ezt a megemlékezést? Moldova írta, hogy csak annyit szeretne, ha egy olyan sora élne tovább, amit ő írt: éppen ezért hajlandó több ezer oldalt írni. Hogy így lesz-e, azt nem tudom. Bennem nemcsak sorai, hanem oldalai élnek tovább.

Ha egy ember tíz életét élné egyszerre, akkor sem közelíthetné meg Moldova élettapasztalatát még száz év alatt sem.

Ő megtapasztalt és leírt mindent, ami emberinek vélt – nem is várhatunk többet senkitől.

Nyugodj békében, Moldova György! Remélem, hogy már minden titkot ismersz a túlvilágon, amire vágytál.