Éppen azon gondolkozom nagyon erősen, hogy továbblépek a mostani cégemtől. Mindjárt kifejtem, hogy miért. Sajnos nem az első eset az életemben, amikor a céges kultúra hiánya miatt kell továbblépnem, de most először bánom, hogy eddig fajultak a dolgok.

Első esetben – ahogy már néhány bejegyzéssel ezelőtt írtam róla – egy országos, zenével foglalkozó cég sajtóreferense voltam 6 héten keresztül. Tulajdonképpen a szerződésem megkötése után tudatosult bennem, hogy az elődöm gyakorlatilag minden értékelhető adatot és címlistát lehúzott a klotyón, mindent nekem kell majd felépítenem a nulláról. Tapasztalatlan voltam és éppen bizonyítani akartam, így nem léptem le azonnal, hanem nekifogtam az üzleti címlista építéséhez.

Szó szerint tízéves adatokkal dolgoztam: hetekig javítottam a kontaktokat, építettem az adatbázist. Talán egyszer kellett használnom a 150 munkaórában készített adatbázist. A főnökség természetesen elégedett volt, mert látta, hogy dolgozom; igaz, odáig nem terjedt ki a figyelmük, hogy megkérdezzék, hogy min.

Csak hetekkel később tudtam meg, hogy az általam betöltött poszton nagyobb volt a fluktuáció, mint a Tesco nyilvános vécéjében iskolaidő után. Előttem – ugyanabban az évben, gyors egymásutánban – körülbelül 4-5 ember volt már sajtóreferens. A kollégák már a nevünket sem jegyezték meg, mert „úgyis bemondod az unalmast egy héten belül”.

Jó magyar szokás szerint nem volt betanítás sem: egy kezdetben kedvesnek látszó, később a hátam mögött kigúnyoló „kolléganő” „segített” egy hétig, majd amikor már kezdtem volna valamilyen szakirányú skillt kifejlesztve fejlődést mutatni, azonnal elküldött a picsába, „nehogy már helyettem dolgozzon”.

A kedvenc esetem az volt, amikor 11:50-kor éppen indultam volna ebédelni, kaptam egy telefonhívást a főnitől, melyben azt az utasítást adta, hogy másfél órán belül vegyek öltönyt és vitessem magam a céges kocsival (amiben addigra már hárman ültek) Szegedre, hogy XY együttes tagjaival angolul csináljak egy interjút az este 18 órakor kezdődő koncert után, amit – ha este 23 órára hazaérek – legyek olyan jó és gépeljek már le magyarul és küldjem be Z újságnak, akik megjelentetik, de ezt másnap reggel 6 óráig legyek kedves megtenni – ja és előbb a kisfőnöknek küldjem el reggelről, aki majd átnézi. Másnap ráérek majd késő délelőtt bejönni a céghez – cirka 18 órás, folyamatos műszak után.

Mondom rémülten, hogy „nem nagyon” ismerem a német klasszikus fúvószenekarokat, nem tudnék mit kérdezni tőlük.  „Majd a fiúk a kocsiban felvilágosítanak”. A „fiúk”, amikor megtudták, hogy engem még össze kell szedniük, cirka 2 órát késtek, de én legalább az utcán vártam őket, mivel nem adták meg a telefonszámukrat. Ne tudd meg, Kedves Olvasó, hogy mit éltem át aznap délután és este. Akkor még dohányoztam: 20-30 szál cigarettát elszívtam, pedig nem voltam soha ilyen erős dohányos.

A „fiúk” persze ívesen leszarták, hogy engem kellene felkészíteniük, hiába kérleltem őket, ellenben már a nyilvános szökőkutak is szóba kerültek út közben.

A legszebb az volt, hogy – mint később kiderült – a zenekar nem is tudott arról, hogy velem interjúznak… Mindegy – megoldottam. Éjfélre értem haza.

Az interjú elkészült és három óra alvás után beküldtem a szerkesztőségnek. Legalább 2 évet öregedtem akkor. A legszebb pedig, hogy a kedves főnöknőm cseszett felvenni a telefont reggel, de később persze én voltam azért is a hibás, mert ellenőrizetlenül kellett beküldeni a cikket a szerkesztőségbe.

Még volt 2-3 ilyen eset, mielőtt felmondtam a picsába. Szívesen mesélnék erről, de rendesen felkavarodik a gyomrom, ha erre a cégre gondolok.

A legszebb, hogy próbaidősként jó voltam arra, hogy ilyen ganéj dolgokat csináltassanak velem (a legaljasabb dolog az volt, amikor egy országos cég munkatársaként kellett ingyenes reklámokért könyörögnöm helyi tévéknek, de volt olyan, hogy kisvárosi boltokba mentünk be a cégnek támogatásért – legszívesebben leköptem volna magam), de arra már nem voltam jó, hogy csapatépítő tréningre elvigyenek. Előző nap, a munkaidő vége előtt másfél órával közölték, hogy Adminka itthon marad. Azért még a visszaúton, pénteken 15:20 perckor felhívtak, hogy ugye őrzöm az üres irodát… Amikor persze mondtam, hogy „home office-ban vagyok”, a hiéna főnöknő üvöltött velem a telefonban, hogy „nincs olyan, hogy home office” (Annyit röhögtem, amikor a Covid-19 miatt az egész cég másfél évig home officeolt… ?)

Miért is mondtam el ezt?

Mert persze fizetésemelésre nem költöttek, de arra igen, hogy „szakemberek” elemezzék a céges kultúrát: aztán céges szállóige lett az az ultimate baromság, hogy „ez a cég olyan, mint a sürgősségi osztály: itt mindent azonnal és rugalmasan kell kezelni.” Persze baszki, de egy sürgősségin mindenki tudja, hogy mi a feladata és nem az orvost küldik ki ajtónállni.

Totál faszság! Az igazság az, hogy minimális munkaszervezéssel a problémák 85%-át lehetne normális munkarendben 8-16 óra között kezelni, de nem áll így a helyzet persze, ha a főnök és a főnöknő céges pénzen járnak hotelekbe kefegelni – munkaidőben, a családjuk és a gyermekeik mellett, fenntartva a „jókeresztényvagyok” imidzset.

Most valami hasonlót látok ebben a cégben is: a múlt csütörtökön végre sikerült valamiféle mentori értekezletet tartani a vezető programozóval, beült rá a nagyfőni is, akit egyébként eddig korrekt embernek ismertem meg. Tasziló (a vezető progmanusz) úgy indított, hogy lazán bebaszta a bejárati ajtót, ami akkorát döndült, mint egy harcidob. Senkihez nem szólva, a főnöknek üvöltözött a családi gondjairól, majd amikor végre bejutottam beszélgetni, másfél órán keresztül nyomta a „jócsávó vagyok” dumát, de semmit sem haladtunk előre.

A főnök saját bevallása szerint semmit sem ért a programozáshoz (laza azért ez egy szoftverfejlesztő cég vezetőjétől), ezek ketten megegyeztek, hogy én egy hónapon belül már országos projekteken fogok programozni.

Totál córesz az egész! Már napok óta rág az ideg, hogy mit tegyek ebben a faramuci helyzetben. Valószínűleg még kivárok egy darabig, de nem szeretném, hogy addig eljussunk, mint amikor még sajtóreferensként dolgoztam.