Szóval éppen megint dühöngök – általában már nem szoktam ennyire kivetkőzni magamból, de a ma az elmúlt év legcsalódáskeltőbb eseménye következett be. Szóval a ma végre felhívtam az őrnagy asszonyt, aki e-mailezett velem a díjátadóval kapcsolatban. A telefonban a csaj csak hebegett-habogott: olyan váratlanul érte a hívás, mintha kivillant volna egy farok a női öltözőben.
Szóval éppen 24 órája értesített ki Ó. r. őrnagy asszony e-mailben, hogy Tájékoztatom, hogy a X.Y. Kiképző Központ által 2022. évben kiírt „Innováció a rendészeti pályaorientációs képzésben” című szakmai pályázati felhívásra benyújtott pályaműve a szakmai döntés alapján elismerésben részesül. Remek hír, tényleg hálás vagyok érte. Legalább fél éve írtam a pályázati anyagot és teljesen elfelejtkeztem
Remélem, hogy a szerencsétlen dátum ellenére sikeres időszak fog következni a blog és a saját életemben. Ezen a héten betegszabadságon voltam egy csúnya, Covid-gyanús torokgyulladás miatt, de eközben igyekeztem a lehető legtöbb időt elcsípni valamiféle értelmes tevékenységre. A héten végül 3 bejegyzést sikerült írnom, ami hónapok óta (egészen pontosan május óta) a blog legaktívabb időszaka
Körülbelül háromnegyed éve kezdtem újra templomba járni. A majdnem-válásom után úgy éreztem, hogy hálával tartozom az Úrnak, mert megmentette a családunkat a széthullástól. Nem gondolkodtam sokat, abba a templomba kezdtem járni, melyben az egyházi esküvőnk is volt és ahová az utcajegyzék szerint tartozunk. Katolikus vagyok, az a fajta, aki nem lázadozik a szabályok ellen: elfogadom
Elüljáróban: Ez az extanári különvéleményem a digitális oktatásról. Jómagam már harmadik éve nem tanítok, de az informatikus kollégáimmal történő beszélgetések során egyre-másra felmerül, hogy milyen érzés a tanárság? Milyen elvárásokat támaszt felénk a társadalom és miért mondhatjuk, hogy átlagban heti 70-80 óra körül dolgozunk? A jóérzésű rendőr kollégák a fejüket fogják attól, amit mi, pedagógusok
Sajnos megint csak egy helyzetjelentős blogbejegyzésre futja az időből és az energiából. Annyi ennek a haszna, mint a monitoron egy nyújtódeszkának. De mivel sikeresen elsinkófáltam a blog egyéves évfordulóját, úgy gondoltam, hogy legalább ennyivel tartozom a “népes” olvasóközönségemnek. Eltelt egy újabb “választás” is, jómagam – a pedagógus-optimizmus maradékaitól áthatva – még utoljára elmentem egy péniszt
Szóval éppen rendezgetem a szobámat felkészülve a “szigorú” képzési vizsgára, melyen majd 360 fokban körbe kell mutatni a helyiséget és egyetlen papírlap sem lehet szem előtt. Szóval pakolgattam bőszen, közben megtaláltam egy másik élet bizonyítékát: még 2019-ben érettségiztettem a történelemből (és 2020-ban is, de akkor csak 1 főt kellett szóbeliztetni). Annyira untuk magunkat a bizottságban,
Már idejét sem tudom, hogy mikor jelentkeztem. Túl vagyok egy majdnem-váláson, egy már majdnem elvégzett front-end tanfolyamon és egy majdnem-költözésen. De hát a “majdnem halál, nem halál” – mondta House doki. A majdnem válásom hihetetlenül összetett dolog, erről nem is akarok beszélni vagy írni jelenleg. Annyit mondhatok, hogy sokáig-nem-jelentkezés és a válóper között egyenes arányosság
Ezt az áldást akkor írtam a fiamnak, amikor még meg sem született. Az volt a szándékomban, hogy születése után felolvasom neki, de valahogyan elvesztettem a szövegét, csak most akadt a kezembe – no nem baj, majd most karácsonykor fogom felolvasni neki. Gondoltam megosztom másokkal is, hátha más is szépnek, esetleg értékesnek találja. Megáldalak gyermekem! Azt
Manapság egyre-másra gondolkodom el azon, hogy mi a szeretet és mi annak az abszolút jellemzője, ha úgy tetszik, az értelme? Modernségünkben, amikor gombnyomásra gyártják nekünk az érzelmeket, s azokat gyakorlatilag a Netflix akaratának megfelelően éljük meg, mit jelent nekünk a szeretet? Van-e még ilyesmi? Trendi ez még, vagy pedig csak az létezik, amiről e-mailes visszaigazolást