Az elmúlt hét több szempontból is rákényszerített, hogy újragondoljam a karrieremet. Egy csütörtök esti e-mail volt az első láncszem: egy üzenet, amelyben egyértelműen engem tettek felelőssé egy technikai döntésért. Azonnal válaszoltam, igyekeztem tisztázni a helyzetet, de a lényeget nem változtatta meg: nálunk az is egyéni hekkelésnek számít, ami máshol iparági sztenderd. Másnap a “megbeszélésen” persze
Nem újdonság, amit itt írni fogok. Szeretett tanárnőm, kezdő írói szárnypróbálgatásaim előtt, közben (még 2007-ben) jó előre figyelmeztetett, hogy “XY vidéki városban esélytelen megjelenni, mert nyugdíjas-irodalom” van. Akkor még nem értettem, hogy ezt nem degradációképpen mondta, hanem ténymegállapítás gyanánt. Csak, mert ez a ténykérdés. Na jó, nem ilyen egyszerű: a szépkorúak tömege az egyetlen réteg,
Tegnap újabb szívszorító hírt kaptam: egy motoros vesztette életét a 21-es főúton, nem messze attól a helytől, ahol éveken át éltem. Ez már a harmadik ember a faluból, akit közlekedési baleset ragadott el. Három különböző élet, három egyedi sors, de mind ugyanarra a végzetre jutott: a sebesség vált az életük végpontjává. A 21-es úton történt
Tegnap este – gyanútlanul, mint a levegőben felejtett szívlapát – eltalált A Bálna. Régóta szerettem volna megnézni, de hol az egészségügyi gyíkok, hol a szerverem, hol a most induló webrádióm vette el az időmet. Tegnap végül letöltöttem és aztán olyan 22:30 elkezdtem nézni. Éjfél utánig tartott, mert egy szuszra néztem meg, belepörgetés nélkül. 15 éve
Van egy ötéves fiam. Egy kis őrült, tele élettel és lendülettel. Ha nem lenne, most talán nem is érteném, mennyire kegyetlen tud lenni a sors és milyen őszinte humorral szúr oda, ha éppen arra van kedve. Két éve próbálunk neki testvért adni, a feleségemmel minden megteszünk, amit csak lehet. A női oldal “‘hiányosságait” feltételezte a
Szóval felmondtam – ismét. Annak ellenére, hogy egyetlen idegszálam sem kívánta és annak idején mondtam, hogy inkább odaszögezem a kezem az asztalhoz, mintsem felmondjak – mégis beadtam a felmondásom. Az élet pedig hoz furcsa helyzeteket. Elöljáróban: nem én akartam menni, de múlt hétfőn 09.11-én (hangulatában passzol az e napon történt másik esemény is) eléggé jól
Bevallom, hogy nehezen vágtam bele ebbe a bejegyzésbe. Rendkívüli módon kifáradtam a múlt héten és a mostani hét elején is – dacára annak, hogy szerda óta szabadságon vagyok és legközelebb hétfőn megyek. Gyakorlatilag másfél napot aludtam. Valami nagyon félrement a munkahelyen. Valamit nagyon félrenéztem. Több héttel ezelőtt már meg akartam írni a problémáimat, de akkor
Szóval megint alibibejegyzéssel próbálom enyhíteni a blogon, elemi erővel feltörő kommentáradatot (0 db), melynek témája: “hová tűntél?” Jelentem, éppen túldolgoztatnak. Történt éppen egy hete, hogy kedvenc kisfőnököm és a nagyfőnök, valamint a legtöbb fejlesztő éppen nyaralni mentek. A főnökség esetében ez az időszak 2 hét volt. Igen ám, de nehogy az a maréknyi fejlesztő (3 fő
Szóval, amikor ezt írom, ismét túl vagyok egy másfél hetes munkahelyi kihagyáson: fél hetet szabadságon voltam a végső kifáradás előtt, míg egy hétig középfülgyulladással feküdtem programoztam otthon. Ez az év mintája volt az erőltetett menetnek: két, államilag elismert szakmát szereztem; sikeresen megmentettük a házasságunkat, új munkát szereztem, plusz előkészítettem egy esetleges karrierváltást a portfólió kiépítésével.
Manapság egyre-másra gondolkodom el azon, hogy mi a szeretet és mi annak az abszolút jellemzője, ha úgy tetszik, az értelme? Modernségünkben, amikor gombnyomásra gyártják nekünk az érzelmeket, s azokat gyakorlatilag a Netflix akaratának megfelelően éljük meg, mit jelent nekünk a szeretet? Van-e még ilyesmi? Trendi ez még, vagy pedig csak az létezik, amiről e-mailes visszaigazolást