Remélem, hogy a szerencsétlen dátum ellenére sikeres időszak fog következni a blog és a saját életemben. Ezen a héten betegszabadságon voltam egy csúnya, Covid-gyanús torokgyulladás miatt, de eközben igyekeztem a lehető legtöbb időt elcsípni valamiféle értelmes tevékenységre. A héten végül 3 bejegyzést sikerült írnom, ami hónapok óta (egészen pontosan május óta) a blog legaktívabb időszaka
Körülbelül háromnegyed éve kezdtem újra templomba járni. A majdnem-válásom után úgy éreztem, hogy hálával tartozom az Úrnak, mert megmentette a családunkat a széthullástól. Nem gondolkodtam sokat, abba a templomba kezdtem járni, melyben az egyházi esküvőnk is volt és ahová az utcajegyzék szerint tartozunk. Katolikus vagyok, az a fajta, aki nem lázadozik a szabályok ellen: elfogadom
Érdekes, lassan elkészülő esszé kerekedett ebből az 1997-es magyar dokumentumfilm-ismertetésből. Az alkotás rendezője Kis Ervin Egon, operatőre Boldizsár András, producere Fehéri Tamás. A rendező a magyar internetes kereskedelem egyik jól ismert alakja (a rövid életrajza itt elérhető, egy 2020-as előadása pedig itt). Alapvetően egy karrierváltóról van szó, aki újságíróból végül üzletemberré válik. Ilyen olvasatban érdekes
Elüljáróban: Ez az extanári különvéleményem a digitális oktatásról. Jómagam már harmadik éve nem tanítok, de az informatikus kollégáimmal történő beszélgetések során egyre-másra felmerül, hogy milyen érzés a tanárság? Milyen elvárásokat támaszt felénk a társadalom és miért mondhatjuk, hogy átlagban heti 70-80 óra körül dolgozunk? A jóérzésű rendőr kollégák a fejüket fogják attól, amit mi, pedagógusok
A héten egy szomorú apropóból kellett néznem a híreket: az egyik hivatásos, pécsi rendőr kollégánkat elfogták, mert megalapozottan gyanúsíthatóvá vált a pécsi és néhány budapesti bankrablás kapcsán. Ez rendkívüli megtörte az amúgy sem rózsás morállal rendelkező kollégáim hangulatát. Mint egy, a Rendőrségnél “fegyverviselés nélküli szolgálati jogviszonyban” dolgozó alkalmazott, pontosan látom, hogy mennyire megdöbbentett ez mindenkit.
Sajnos megint csak egy helyzetjelentős blogbejegyzésre futja az időből és az energiából. Annyi ennek a haszna, mint a monitoron egy nyújtódeszkának. De mivel sikeresen elsinkófáltam a blog egyéves évfordulóját, úgy gondoltam, hogy legalább ennyivel tartozom a “népes” olvasóközönségemnek. Eltelt egy újabb “választás” is, jómagam – a pedagógus-optimizmus maradékaitól áthatva – még utoljára elmentem egy péniszt
Szóval éppen rendezgetem a szobámat felkészülve a “szigorú” képzési vizsgára, melyen majd 360 fokban körbe kell mutatni a helyiséget és egyetlen papírlap sem lehet szem előtt. Szóval pakolgattam bőszen, közben megtaláltam egy másik élet bizonyítékát: még 2019-ben érettségiztettem a történelemből (és 2020-ban is, de akkor csak 1 főt kellett szóbeliztetni). Annyira untuk magunkat a bizottságban,
Már idejét sem tudom, hogy mikor jelentkeztem. Túl vagyok egy majdnem-váláson, egy már majdnem elvégzett front-end tanfolyamon és egy majdnem-költözésen. De hát a “majdnem halál, nem halál” – mondta House doki. A majdnem válásom hihetetlenül összetett dolog, erről nem is akarok beszélni vagy írni jelenleg. Annyit mondhatok, hogy sokáig-nem-jelentkezés és a válóper között egyenes arányosság
Ezt az áldást akkor írtam a fiamnak, amikor még meg sem született. Az volt a szándékomban, hogy születése után felolvasom neki, de valahogyan elvesztettem a szövegét, csak most akadt a kezembe – no nem baj, majd most karácsonykor fogom felolvasni neki. Gondoltam megosztom másokkal is, hátha más is szépnek, esetleg értékesnek találja. Megáldalak gyermekem! Azt
Szóval úgy van, hogy ez egy nem tervezett bejegyzés. Két aspektusa van a megszületésének: 1. Újra van (ideiglenesen) Netflixünk. A feleségemmel családi hagyomány nálunk, hogy decemberben és januárban egy-két-három fizetős műsorcsomagra előfizetünk. Netflixünk ma éppen két hete van. 2. Megnéztem délután a sorozatot és éppen aludni indultam, amikor nem jött álom a szememre. Tapasztalt mocsári