József Attilának továbbra is köszönöm a költészetét és a fenti klasszikusát is az Ars Poetica verséből.

Először is: olvastam a kiírást még a nyáron. Megörültem. Végre egy kortárs, felnőtt hangokat kereső, politikai és poétikai trendek fölé emelkedő lehetőség.
A zsűri? Egyetlen ember. Költő. Nagynevű. Kult. Akár személyes is lehet a döntés – gondoltam. Hát persze hogy személyes.

Készen volt egy kéziratom, eléggé átnéztem (vagy “magyarosabban”: szétolvastam), de persze végül beküldtem. Nem WordArt-tal, nem „Remény sugara” címmel, nem rózsaszín Comic Sans betűtípussal készült. Sokkal inkább:
– tudatosan ciklusokra bontva,
– egyedi címadással (amelyért egyébként már hárman szóltak rám: „ez para”)
– grammatikai hibák nélkül (tudod, ez néha még mindig extrának számít)
– és nem gyerekverset küldtem be.

Szóval beküldtem. Vártam. Persze nem jött vissza automata. Nem jött „köszönjük a részvételt”-sablon. Persze ez csak a norma magyaréknál.
Csend.

Majd egy nap üzenet a semmiből: vasárnap. Nem nyertem. Nem kerültem hosszúlistára sem.
Viszont kaptam egy olvasmánylistát.
Tudod, azt a fajta listát, amit akkor kapsz, ha valaki nem akarja azt mondani: „ez sajnos semmilyen szinten nem releváns számunkra, de nem volt időm elmagyarázni miért, szóval tessék, olvass!”

Ez különösen jól esett, miután nyelvészként, két bölcsészdiplomával, magyar–történelem szakon, és több ezer vers átolvasása után sikerült eljutnom odáig, hogy egy kortárs költő figyelmébe ajánljak egy ciklikusan szerkesztett, tematikailag koherens, stilisztikailag karakteres kéziratot.

Amelyre a válasz: „Itt egy olvasmánylista, amiben mindenki találhat magának fontos kötetet.”
Mindenki. Értsd: a gyerekversesek, a WordArt-tal díszített versek szerzői, a „Csillogó Múzsa Útja” alcímmel küldött költőlelkek – és én.

Köszönöm.
Ez az irodalmi kiválasztódás Tinder-változata: „Nem, de legyen szép napod, és olvass sokat!” Az egész valahogy úgy működött, mint egy régi egyházi konklávé.
Füstjel van. Csak szó nincs és ember sincs. A nevek elégnek, a szövegek ki se gyulladnak. Mert amit nem tudnak hová tenni, azt nem is kell.
A vers ne legyen túl sűrű. Ne legyen túl jól szerkesztett. Ne legyen benne gondolat. Ne tűnjön úgy, mintha valóban mondani akarna valamit.

És pláne: a pályázó ne legyen okosabb, mint az elbírálója.

Nézzük csak, mi volt ebben az ajánlott listában?

– Légies versek.
– Félig mondott érzések.
– Hosszú, töredékes címek.
– Vékony betűs kötetek.
– Vagy épp: „mindenki találhat magának benne valamit”.

Nem találtam. Én már olvastam őket. Köszönöm, de nekem nincs közöm a kortárs nevezetű moslékosvödörhöz, ami a hideg pizzát zagyválja össze a képregényhősökkel.

Szerda délutánra jött egy Facebook-poszt is. A költő – az egyfős zsűri – megírta a saját kis üzenetét:
– Hogy már több mint 220 kéziratot elbírált.
– Hogy jön a hosszúlista.
– Hogy nem lehet mindenkinek visszajelzést adni.
– Hogy akik megsértődnek, azokból majd lesz külön poszt is.

Köszi. Ez pont az a hozzáállás, amit az irodalom minden szintjén imádunk

Mi történt tehát? Értő figyelem helyett kaptam egy tipizált visszautasítást. Értelmező dialógus helyett egy Patreon-linket.

Tanulság? A magyar költészet továbbra is:
– Zárt rendszer.
– Baráti kör.
– Mikrofonkör.
– És főként: önmaga tükörképe.

Mindig megerősít a győztesek pökhendisége abban a hitemben, hogy hiba másokhoz dörgölődzni.

Nem fogok köröket futni irodalmi gettókban. Nem megyek versworkshopra csak azért, hogy „látszódjak”. És nem fogok olvasmánylistát pipálgatni azért, hogy valaki elhiggye: „tényleg akarom és értek hozzá”.

Mert már akartam. Megírtam. Beadtam. És jobb volt, mint amit ő valaha is el fog ismerni.