Négy hónapja küldtem el a verseskötetemet egy országos, neves irodalmi kiadóhoz. Nem első próbálkozás volt – a magyar irodalmi tér egyik legtekintélyesebb intézményéről beszélünk, ahol évente néhány új kötet jelenik meg, zömében már bejáratott nevek alatt. Tudtam, hogy nem vagyok favorit. De abban is biztos voltam, hogy amit elküldtem, nem hobbipoézis, nem szellemi kaland, nem irodalmi maszatolás: kész munka volt.

A verseket évek alatt írtam: a legtöbbet 10 év kihagyás és belső meditáció után, egy év alatt. Nem azért, hogy idézhetőek legyenek, hanem mert valamit nagyon mondani kellett. Ez nem egy kötet, amire rá lehet húzni, hogy nosztalgikus, vagy hogy újraírja a huszadik századot. Ezek a versek maiak. Mai fájdalomról, mai fojtásról, mai dühből és mai hittel születtek. Vállalják a múlt hangját – mert nem tagadják le, hogy valaha létezett vers, ami szólni mert. És mert szerintem a költészet nem trend, hanem sors és nyelv. És igen, ezek a versek rímelnek, mert van bennük zene. Mert a vers nem poszt, hanem ritmusban megélt jelenlét.

A válaszlevél múlt héten jött meg. Rövid. Hideg. Távolságtartó. Valaki – nevet nem említek – azt írta benne, hogy esztétikai ízléseink „nagyon eltérnek”, és hogy a rímhez való ragaszkodás nem mindig eredményez gördülékeny és logikus verset. Az egész levél egy udvarias vállrándítás volt. Nem a kötet egyes verseit kritizálta, hanem az egész megszólalásmódot kaszálta el, mintha a rím puszta létezése hiba volna. Mintha attól, hogy az ember más hangon szólal meg, már ne is lenne értelme odafigyelni.

Nem azt mondták, hogy nem aktuális a téma. Nem azt, hogy nem kiforrott a nyelv. Nem azt, hogy a kötet struktúrája kérdéses. Csak annyit: nem az ő ízlésük. És nem vállalják. Pont. Vége.

És ez dühít.

Mert nem kértem elismerést. Csak valami érdemi választ. Egy gesztust, hogy valóban olvasták. Hogy foglalkoztak vele. Hogy nem a beküldés dátuma, a név ismeretlensége vagy a nem-trendi hang döntött. Hogy tényleg egy verseskötetről beszélünk, és nem a szerzőről, aki – valljuk be – nem tartozik a belső körhöz.

De nem kaptam semmit. Sem javaslatot. Sem lehetőséget. Sem egy félmondatot, hogy “ez a vers működik, ez kevésbé”. Csak a többes számú ítéletet egyes számú névmások között. A gőztelen, „köszönjük-nem” udvariasságot, amit már annyiszor megkaptam.

És tudjátok, mit? Nem akarok belesimulni.

Mert ez nem daccal íródik, hanem fájdalomból. Abból, hogy talán már az sem számít, amit írsz – csak az, ki vagy. Vagy hogy ki nem. Hogy kinek vagy ismerőse. Hogy mit nem képviselsz. És hogy a saját hangod akkor sem érdekes, ha valaki – egy olvasó – talán pontosan erre a hangra várna.

Én nem a rímeket védem. Hanem a jogot, hogy egy vers ne legyen ciki attól, mert nem szórakoztatóipari produktum. Hogy a düh, a hit, a belső láng ne legyen „archaikus” csak azért, mert nem cinikus.

Ez a levél nem csupán visszautasított. Ez kiírt. Mintha az irodalom nem lenne közösségi, hanem birtokolt – és az őr azt mondta: „te nem jöhetsz be.”

De én akkor is írok. Mert muszáj. Mert valakinek talán még számít. És ha egyszer megtalálja – azt fogja érezni: ez róla szól. Ez neki szólt. Ez ő. És akkor minden falnak futás megérte.