Nem újdonság, amit itt írni fogok. Szeretett tanárnőm, kezdő írói szárnypróbálgatásaim előtt, közben (még 2007-ben) jó előre figyelmeztetett, hogy „XY vidéki városban esélytelen megjelenni, mert nyugdíjas-irodalom” van. Akkor még nem értettem, hogy ezt nem degradációképpen mondta, hanem ténymegállapítás gyanánt. Csak, mert ez a ténykérdés. Na jó, nem ilyen egyszerű: a szépkorúak tömege az egyetlen réteg, akik eltartják és kitermelik a zsebmorzsa-méretű hasznot, amelyet ezek a lapok még ki tudnak termelni. Emiatt nekik kell megfelelniük: éppen emiatt játszanak Pécsett modern színjátszás helyett Mágnás Miskát orrba-szájba. Ez kell a népnek, aki fizet. És aki fizeti a  cechet, az rendeli a zenét is. 

Persze, hogy savanyú a szőlő. Egy hetet szántam rá, hogy két modern mesét, kissé kacska, de felettébb szórakoztató, mégis leheletnyit kormányellenes olvasattal is bíró elbeszéléscsomagot beadjak egy mérsékelt nevű, még az élvonalban sem jegyzett online folyóirat számára. Írtam egy modern, főleg asszonáncokkal operáló, komor költeményt is a modernitásról, de mivel kissé „rágósabb”, filozófikusabb témájú volt, ennek elutasításába még bele is törődtem volna. Arra számítottam – mivel a folyóirat megjelenési lehetőséget és honoráriumot ígért – hogy három közül, legalább egy írást vagy verset közölnek majd. Nem állítom, hogy Márai-szintű írások voltak, de Moldova György büszke lett volna rám (főleg, hogy egyetlen bazmeget sem raktam a szövegbe).

Két nap alatt jött a verdikt: kora reggel, nyolc óra előtt. Tanult ítész kolleganőm még a reggeli kávéját kanalazva küldött el édesanyámba:

Tisztelt (teljes polgári nevem, úr vagy dr. nélkül – ofkorsz),

köszönjük megtisztelő bizalmát, hogy elküldte pályázatunkra műveit.

Sajnos, se a novellákat, se a verset nem látom a folyóiratba illeszthetőnek, ezért nem tudom közlésre kérni.

Megértését remélve, üdvözlettel,

Lófarkassy Juliánna Izolda fő- és mellékszerkesztő

Persze kissé rosszul esett, hogy elutasítottak, de ez a kenetteljes, apácazárda-stílus, amely még Árva Bethlen Kata idejéből szökött át a huszadik századi középpolgári milliőbe, felettébb bántotta az orromat. Rövid guglizás után leesett a tantusz: elvtársnőnk 80 éves! Lánya is 60 lesz idén!

A legdühítőbb, hogy még átdolgozási lehetőséget, szempontokat sem kaptam tőle. Csak nem és kész. Fújbazmeg, modern! (Na látod, csak azért is kiröttyent a baezmeg… :). Még hogy ilyeneket kelljen olvasnia neki! Neki, aki személyesen találkozott József Attilával (lehet, hogy még a szüzességét is ő vette el 65 éve…).

Tudod, kihagytam az irodalomból bő 12 évet. Akkor is ez bántott a legjobban: a tótumfaktumok, akik két piroslámpa között küldenek el a bús francba téged és az írásaidat telefonon. Azt reméltem, hogy legalább valamiben előre léptünk: egyre zsugorodik minden talpalatnyi föld, amelyet ez a gennyes kormány még meghagyott a kultúrának. De nem: ugyanazok az emberek kapaszkodnak az íróasztalunkba, akik az elmúlt ötven évben fehér ujjpercekkel szorították az asztallapjukat, nehogy valami értékelhetőt kelljen csinálniuk – máshol. Nincs új szél, új fuvallat az irodalomban: öregszaga van még a prózának is. Ha nincsen másfél millió forintod saját zsebből egy kötetre – bizony marad a MEK.

Az irodalom nálunk, Magyarországon még mindig nem egyszerűen egy művészeti ág, hanem valami szent tehenek szentélye, amit csak akkor közelíthetsz meg, ha a születési dátumod előtt legalább három évtizeddel még grófok és bárók ették a csokoládéskuglófot Zsolnay-eozinból. A kulturális életünk védőszentjei a nyugdíjasok – azok, akik évtizedek óta ugyanazt a kezet rázzák, ugyanazt a bólintást adják, ugyanazt a könyvet írják, miközben fiatal tehetségek szaladgálnak körülöttük, csillogó szemmel és alkotásvággyal. Csakhogy ezek a fiatalok sosem fognak elérni a szentély közepére, mert a járókeret mindig útban lesz. Ugyanaz a 10 szerző ír újra és újra mindenhová: ha egyikük meg talál halni, a többi szétriszteli a területét, mint a zsiványok a János vitézben a pénzt.

Kérdem én, miért lett alapkövetelmény a nemzetközi ismertséghez vagy csak a hazai elismeréshez, hogy valakinek ötvenéves publikálási múltja legyen? Mintha a tehetséget kizárólag a ráncok és az évtizedek számával mérnénk. Miért csak akkor vehető komolyan egy művész, ha már másik városba kell utaznia egy marék gyógyszerért? Nem vonom kétségbe az idősebb alkotók érdemeit, de miért nem lehet szóhoz juttatni azt a generációt, aki a jelen kort éli meg, annak minden nyomorúságával és lázadó szenvedélyével?

Nézzük meg a díjak körüli vitákat: az irodalmi zsűrik gyakran több időt töltenek azzal, hogy megmagyarázzák, miért nem nyerhet fiatal alkotó, mint hogy megkeressék az új hangokat. A díjátadók színpadán ugyanazok a kopott mondatok hangzanak el, ugyanazok a kézfogások, ugyanaz a „nagy titkok tudója” mosoly, amitől az ember akarva-akaratlanul is kicsit megsárgul. Az új generáció elvérzik, mielőtt esélye lenne saját színt hozni az irodalomba.

Az irodalmi élet legjobbjaiként számon tartottak gyakran gőgösen elzárkóznak az újítástól. „Majd megértik, ha idősebbek lesznek!” – hangzik el a szlogen, miközben az új hangok próbálnak friss perspektívákat bevinni a szövegekbe, új formákat találni a kifejezésre, vagy csak egyszerűen úgy írni, ahogy ma érezzük. A művészet nem evolúciós folyamat, hanem generációk találkozása lenne, de ha a fiatalokat szisztematikusan kizárják, akkor nincs más lehetőség, mint a forradalom. Igen, forradalom! Fiatalok, akik a saját csatornáikon keresztül törnek be, Instagramon, TikTokon, blogokon, éppen azért, mert az irodalmi „szakma” falakat épít helyettük.

Nem marad más hátra, mint megtörni a kört. Az új generációknak maguknak kell saját szférákat teremteniük, és új csatornákon megszólítaniuk az olvasókat. Ha az irodalmi szféra továbbra is kizárólag a járókeret körül forog, akkor a fiataloknak kell rácsapni az ajtót a „szentek” előtt, és önállóan építeni egy dinamikusabb, befogadóbb irodalmi világot.

Bárcsak tudnám a megoldást. Bárcsak nálam lenne a tuti cím vagy összeköttetés. De csak marad minden a régiben.

Dühöngünk.