Van egy ötéves fiam. Egy kis őrült, tele élettel és lendülettel. Ha nem lenne, most talán nem is érteném, mennyire kegyetlen tud lenni a sors és milyen őszinte humorral szúr oda, ha éppen arra van kedve. Két éve próbálunk neki testvért adni, a feleségemmel minden megteszünk, amit csak lehet. A női oldal „‘hiányosságait” feltételezte a feleségem nőgyógyásza, így a két év legnagyobb részét felesleges körök kitaposásával töltöttük. Végül idén júliusban feladta és az egyik meddőségi centrumba utalt bennünket széttárva a kezeit, hogy ő már nem tud mit tenni. A legtöbb vizsgálat itt is a majdnem tökéletesen egészséges feleségemet érintette, nekem csak egyetlen dolgom volt: spermamintát adni. Kissé nehezen, de abszolváltam a dolgot az „intimszobának” nevezett helyiségben és kifejezetten kellemetlen volt, amikor a matériát egy fiatal hölgynek kellett leadnom, de ez már a múlt. Az eredmény viszonylag gyorsan, talán 3-4 órán belül megvolt.

Ahogyan megnyitottam a dokumentumot a gépnél, az orvosi papír egyszer csak kimondta a nyers igazságot: „diagnózis: férfi meddőség, k.m.n.”. A rendszer nálam tehát bezárt, a gyerekgyártás leállt. Napokig le voltunk sújtva, egyetlen szakember sem beszélt velünk. Hetekig élni sem volt kedvem, de persze a fiam és a feleségem miatt igyekeztem elvégezni a munkámat. A számok rettenetesek voltak: kis túlzással nagyobb esélyem van, hogy fehér embert találok Nigériában éjfélkor a piacokon, mint hogy természetes úton gyermekem születhet.

Egyre csak minden értelmét vesztette. Állandóan ezen kattogtam.

Meddő vagyok. Apa. De meddő. Szóval, hogyan lehet valaki egyszerre apa és meddő? Olyan ez, mint egy rossz vicc, amin egy idő után már csak kínjában nevet az ember. Aztán valahol, mélyen belül, mintha egy hang azt mondta volna: „Hát persze, miért is ne? Miért lenne egyszerű, ha lehet bonyolult is?” Végül kaptunk valamiféle orvosi konzultációfélét: a doki rögvest a lényegre tért: a cél itt a lombikbébi lehet. Lehetne persze „mást” vagy „mástól” választani mindenféle alternatívát. Örökbefogadás? Béranya? Spermabank? De ezek számomra olyan opciók voltak, mint amikor a szupermarketben a saját, jól megszokott kenyérfajtád helyett valami furcsa, ízetlen ragacsot kínálnak. Nem, köszönöm, én csak a „feleségemmel közös gyerek” menüt rendelem. Ha nem abból van, akkor inkább nem is kell.

Az egész meddőség dolog olyan, mint egy furcsa kis színházi előadás, ahol egyszerre játszom a főszerepet és a közönségként bámuló statisztát. Ott vagyok, élem az apaságot – mert a fiam itt van és ő maga a legnagyobb ajándék –, de közben tudom, hogy egy második felvonás soha nem jön el. Mintha az első rész végén tapsolnának, aztán bejelentenék: „Ez volt a nagy show, köszönjük, hogy velünk tartottál, további folytatás nem lesz. A jegyeket nem váltjuk vissza.”

Persze, a fiam tökéletes. És néha azzal próbálom vigasztalni magam, hogy talán ez az egész arról szól, hogy neki kellett megérkeznie, és másra egyszerűen nem volt már kapacitás a rendszeren belül. Lehet, hogy a DNS-em (vagy a „fickók”, ahogyan a félhivatalos meddőségi szleng nevezi a spermiumokat) csak egyszer vállalta be a nagy kalandot, aztán nyugdíjba vonult. Tökéletes munka, egy nagyszerű gyerek – jöhet a pihenés. Persze, köszönöm, Mennyi Atyám, de mi van, ha mi még folytattuk volna?

Mindenesetre, bármilyen furcsa is, még mindig bízom a jövőben. Isten útjai kifürkészhetetlenek, nem? Lehet, hogy nem most értem, miért alakult így, de talán egy nap majd látom a nagyobb képet. Most viszont itt van a helyzet, amiben élek, és valahogy meg kell tanulnom szeretni ezt a kettősséget. Apa vagyok, de meddő férfi. Mintha egyszerre nyertem volna meg a főnyereményt és törölték volna a következő játékot.

De ha van egy dolog, amit biztosan tudok: a feleségem mellett állok, és ő az egyetlen, akivel gyermeket akarok vállalni. Nincs más út. Ha lesz testvére a fiamnak, akkor az tőlünk lesz, vagy sehonnan. Nincs B-terv. Nem érdekelnek a modern technológiai csodák, a béranyaság vagy bármi más. Az igazi csoda az, hogy ő és én együtt építettük ezt a családot és ha van még egy esély, akkor azt mi ketten valósítjuk meg. Ez nem alku tárgya.

Nem mondom, hogy nincsenek nehéz pillanatok. Vannak. Rengeteg. Olyanok, amikor azon gondolkodom, hogy talán könnyebb lenne elfogadni a helyzetet és elengedni ezt az egész gyerek-projektet. De aztán ránézek a feleségemre, és látom benne azt a tüzet, ami még mindig ott ég, és arra gondolok: miért ne próbálnánk meg még egyszer? Még ha tudjuk is, hogy nehéz az út, talán még mindig van esély. És ha nincs? Akkor is együtt megyünk végig ezen. Pedig csak most jönnek a kötelező táplálék-kiegészítők, a hormonvizsgálat és esetleges hormonpótlás és még ki tudja, micsoda? Folytatás az andrológussal (ez is egy új szó, amit tanultam – eddig csak adragógusokról hallottam) október. 10-én. Eddig csak vizsgálatokkal soroztak, cselekvés semmi: kétszeres spermavizsgálat, a feleségemnek egy tonna laborvizsgálat, ezen felül nemibetegség-vizsgálat mindkettőnknek. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha HIV-tesztet végeznek rajtam. Szerencsére egyikünk sem fertőzött. Ez az egyik jó pont, nem? A türelmünk fogy, egyre nehezebb rejtegetni a munkatársaim előtt.

A legfurcsább az egészben, hogy bár a diagnózis olyan, mintha egy ajtót vágnának be az orrom előtt, valahol mélyen belül mégis érzem, hogy nem ez az utolsó fejezet. Istennek mindig van egy furcsa humora – talán a legjobb sztorikat azoknak írja, akik nem számítanak rá. És most, bár még nem tudom, hogyan alakul tovább, bízom benne, hogy lesz egy fordulat. Lehet, hogy nem a legegyszerűbb, de valami ott vár minket a sarkon túl.

Szóval itt állok, egy részem nevet a helyzet abszurditásán, a másik pedig mélyen hisz abban, hogy van még remény. A feleségem és én együtt találtunk rá erre az útra, és együtt is megyünk tovább rajta, bármi történjen. És ha valami csoda mégis bekövetkezik, nos, akkor az isteni humor újabb fejezetet nyit az életünkben. Addig pedig apa vagyok – és ennél nagyobb ajándékot már most sem kérhetnék.