avagy miért hagytam el a tanári pályát öt éve?

Ha jól csalom le az időt, éppen az ötödik tanév kezdődött el nélkülem, mióta otthagytam a most már bízvást nemzeti cirkusznak tekinthető közoktatást. Öt éve hagytam el a tanári pályát. Ahogy Vajda János is visszatekintett az idő múlására Gina-verseiben, úgy én is gyakran gondolok vissza azokra az évekre, amikor még a katedrán álltam. Vajda „Húsz év múlva” című verse arról szól, hogyan változnak az érzéseink és gondolataink az idővel – nos, az én érzéseim az oktatással kapcsolatban is sokat változtak az elmúlt években. Egyre biztosabb vagyok a döntésemben, hogy jól tettem.

A magányos forradalmár lábon lövi magát

Miért most merül ez fel megint? Írtam egy kommentet egy vlogger videójához, az iskolai mobilelvételek kapcsán. Az ő és a többiek véleménye viszonylag egyöntetű volt: biztos azért veszik el a telefont a diákoktól, hogy ne legyenek videós és hangbizonyítékok, amikor a tanarak bucira verik a diákokat. Igyekeztem kissé más perspektívát adni a dolognak, mivel bennünket egyetlen kormány sem védett meg, a ki tudja hányadik Orbán-kormány meg kifejezetten ellenünk hangolta a társadalmat. Így lehetetlen győzni.

Azt írtam, hogy szerintem a tankerület ázsiójának megvédése miatt vették el a telefont: hogy ne legyen bizonyíték a penészes, szaros, düledező iskolákra és arra, hogy a szülők és a pedagógusok működtetik még a közoktatást és az állam, amelynek fő dolga lenne pénzt invesztálni az oktatásba, nos, pont ő vonja ki a forrásokat a közoktatásból. Értetlenség és tanárköpködés lett az egészre a válasz, így akkor elhatároztam, hogy itt megírom a véleményemet.

Persze, lehet majd’ 30 éves iskolai tapasztalattal köpködni és sározni a tanárokat. De hadd mondjak én is valamit – jócskán frissebb és talán érvényesebb tapasztalati csomaggal. Amikor tanárként dolgoztam, gyakran éreztem magam Don Quijote-nak, aki szélmalmokkal harcol. Csak az én szélmalmaim okostelefonok, bürokrácia és néha saját kollégáim voltak. Már a 2010-es években digitális órákat tartottam történelemből és magyarból, nem magoltattam, hanem próbáltam valódi tudást átadni. A kollégák utáltak érte, de a szülők még jobban. Egyikük egyszer megkérdezte: „Miért nem tanulnak verset a gyerekek könyv nélkül?” Gondoltam, legközelebb talán rovásírással írom fel a táblára az anyagot, hogy igazán autentikus legyen.

Hivatalos panaszt is kaptam egyszer, mert két figyelmeztetés után elvettem egy diák telefonját témazáró közben. Majdnem kirúgtak. Ekkor jöttem rá, hogy a tanári pálya néha inkább hasonlít egy extrém sporthoz, csak sisak nélkül.

Kérdés: mit tehettem volna és meddig kell ez elviselnie ezt egy embernek, aki tényleg csak segíteni akar? Ismerem Molnár Ferenc mondását, amely eredetileg az írókra, szélesebben értelemben minden értelmiségire vonatkoztattak egykor: „Az író legyen olyan, mint a futball-labda: minél nagyobbat rúgnak belé, annál magasabbra száll.”

A rendszer kihívásai

Vajda János „Húsz év múlva” és „Harminc év múlva” című versei az idő múlásáról és annak hatásáról szólnak. Ő a szerelmére, Ginára gondolt vissza, én pedig a tanításra. Vajda is rájött, hogy az idő nem mindig gyógyír, néha csak több ráncot ad. Én is hasonlóan érzek: öt év távlatából az oktatás helyzete sajnos nem javult, sőt, néha úgy érzem, mintha visszafelé mennénk az időben – csak nem DeLorean-nel, hanem egy rozoga Ikarusszal.

Sok tanárt ismerek a harmincasoktól egészen a hatvanas-hetvenes korosztályig. Mindannyian szenvednek a rendszer hibáitól. Túlterheltek, alulfizetettek és gyakran úgy érzik, hogy a saját életük is padlóra kerül. Ismertem egy kolléganőt, aki egy elit gimnáziumban, óra közben kapott idegösszeroppanást és letépte magáról a ruháit. Őt pszichiátriára kellett vinni. Vicceskedni lehetne, hogy ez is egy módja annak, hogy felkeltsük a diákok figyelmét, de azért ez már túlzás.

Az egyik túlkoros diákom öngyilkos lett egy banális dolog miatt. A tankerület megoldása? Mindenkit betereltek egy terembe, és üvöltve közölték: „Nem vagytok hibásak!” Aztán magunkra hagytak minket a fájdalmunkkal. Olyan volt, mint egy rossz dráma, csak sajnos ez a valóság volt.

Ezek után döntöttem úgy, hogy elhagyom a tanári pályát. Úgy éreztem magam, mint Vajda János, amikor rájött, hogy Gina már nem az, akinek gondolta. Én is rájöttem, hogy az oktatás már nem az, amibe beleszerettem. Programozó lettem és most háromszor annyit keresek. A legnagyobb stresszforrásom az, ha nem találom a kedvenc kávés bögrémet.

Humoros pillanatok – mert nevetni még lehet

Persze voltak vicces pillanatok is. Egyszer egy diák megkérdezte tőlem: „Tanár úr, miért kell nekünk Petőfit olvasni? Nincs belőle film?” Vagy amikor a digitális óráimon a technika ördöge támadott és a projektor úgy döntött, hogy inkább diavetítőt játszik. Akkor már inkább bábozzuk el.

Egyszer egy szülő panaszkodott, hogy a gyereke túl sokat tanul otthon. „Nem lehetne kevesebb házi feladatot adni? Zavarja a tévénézést.” Ekkor jöttem rá, hogy talán nem én vagyok itt a legnagyobb probléma.

Ahogy Vajda is újra és újra visszatért Ginához a verseiben, én is gyakran gondolok vissza azokra az időkre. De míg Vajda talán nosztalgiával, én inkább megkönnyebbüléssel. Persze hiányoznak a diákok, de nem hiányzik a rendszer, ami ellehetetlenítette a munkámat.

A családommal úgy döntöttünk, hogy két év múlva Németországba költözünk. Remélem, ott jobb lesz a helyzet és a gyerekeimnek nem kell majd ugyanazokkal a problémákkal szembesülniük. Talán húsz év múlva majd visszatekintek, és azt mondom: „Jól döntöttem.” Vagy legalábbis lesz egy jó történetem arról, hogyan próbáltam megjavítani az oktatást, de végül az oktatás javított meg engem.

Az oktatási rendszerünk olyan, mint egy régi autó: mindenki tudja, hogy javításra szorul, de senki sem akarja elvinni a szerelőhöz. A tanárok pedig próbálják a kereket cserélni menet közben, miközben a diákok a hátsó ülésen ugrálnak. Talán egyszer majd változik a helyzet, de addig is én maradok a programozásnál, és remélem, hogy a kávéfőzőnk nem romlik el.

Petőfi írta a „Voltak fejedelmek…” című versében: „Az idő igaz, s eldönti, ami nem az.” Én már eldöntöttem és bár néha hiányzik a tanítás, tudom, hogy jó úton járok. Ha más nem, legalább most már tudom, hogyan kell programozni egy kávéfőzőt is.

Te, pedig kedves tanárokat mocskoló, névtelen fotelforradalmár, gondolj bele, hogy a szakma legnagyobb elméi (nem magamra gondolok) már elhagyták a pályát, de mi lesz veled, ha a gyermeked, unokád „0 teljesítményre fizetést kapó” utolsó tanára szintén köp egyet maga mögé és elvágtat a naplementébe? Ki fogja tanítani a gyermekeket?

S ki viszi át fogában tartva az Értelmet a túlsó partra?