Szóval indul a második hét is, melyet hivatásos programozóként tölthetek el. Az előző hét optimizmusa még erőteljesen élt bennem, amikor a hét elején munkába jöttem.

Hétfő

Hétvégén nagyobb országjárásra indultunk a szüleimhez Nógrádba, végül tegnap este 20 órára értünk haza, pont sikerült kipakolnunk a vásárfiát, mielőtt mindannyian bezuhantunk volna az ágyba. Mert persze hoztunk kaját magunkkal, de van, amiből bőség van, van amiből meg egy darab sincs már otthon: be kellett volna vásárolnunk, de erre sem volt időnk.

Bármennyire is szerettem volna, sajnos nem volt időm PHP-t tanulni, valahogyan az életben maradás éppen elég feladatot ad: de nem is baj, mert ahogyan egy ex-kollégám mondta a Rendőrségnél: „ezt csak menet közben lehet megtanulni„. Kezdem belátni, hogy igaza volt.

Közben még mindig adatokat halászok össze a forráskódból, ezt most már rettenetesen kezdem unni, mert – bár segít átlátni a kódot – de semmilyen praktikus értelme nincs. Mindegy, csinálom, mert ezt a feladatot kaptam.

Kora reggel értem ide, majdnem egy órát voltam egyedül, amit imádok: apukaként ez már nagyon régen nem adatott meg. Végül reggel 8 óra körül sikerült megbeszélnem a főnökkel, hogy ha úgyis 7:15-re érek be (amúgy egy fél órával korábban, de erről nem beszélek neki, mert hülyének néz), akkor szívesen venném, ha 15:15-kor leléphetnék innen. Ő beleegyezett, de fenntartotta, hogy ha fontos ügy vagy megbeszélés akad, természetesen maradnom kell. Erre ráokéztam én is, mert még így is sokkal rugalmasabb a munkaidő, mint a Rendőrségen.

Kissé tompa voltam az erőltetett, 2X4 órányi vezetéstől és a rokonlátogatástól, de meg kell hagynom, hogy a rokonaim, a nagynéném most a szokásostól is kedvesebbek voltak. Végül hazahoztam a szeretett nagypapám katonaképét is (azt mondja nagyanyám, hogy „bányászkatona” volt – így mondta, 12 hónap bevonulási idővel, szemben a többiek 24  hónapjával. Valószínű, hogy az öreg valamiféle építőezredben lehetett.), ezt ma viszem be az képkeretezőhöz, hogy kezdjen vele valamit: koszos, piszkos, törött kerete van. Nagyon szerettem az Öreget, tényleg ő olyan férfi volt, aki számomra egyfajta példakép, ha levesszük a bányászok kötelező alkoholizmusát és az indokoltnál erősebb erőszakosságukat: bár velem abszolút nem volt erőszakos gyerekként. Fura volt ezt így a buszon szállítani a hátizsákomban, de más megoldás nem mutatkozott.

(Szigorú zárójel, hogy a keretezőhöz végül 15:43-ra értem oda: már éppen zárni akart, amikor bevittem a szajrét hozzá. Jövő hét második felét mondta határidőnek, ami meglepett, de nem akartam szájaskodni vele, mert közel van és viszonylag jól dolgozik – máshoz úgy sem tudnám vinni kereteztetni. 5600 Forintot mondott végső árnak, ami még reálisnak tekinthető.)

Kedd

A nap izgalmasan indult, ugyanis a takarítónő kizárt az irodából: mentségére legyen mondva, hogy nem tudhatta, hogy én nem teljesen úgy dolgozok, mint a többiek. Vagy 5-10 perc ácsorgás után végül beengedett, de így is kellemetlen szituációt okozott a kis közjáték mindkettőnknek. Mindegy, elvileg most már tudja, hogy én 7 órától vagyok (a főnökkel 7.15-öt beszéltünk meg, de nem akarom szegényt összezavarni, hogy miért érkezem 6:45-re az irodába, ha nincs itt dolgom).

Úgy érzem, hogy egyre kellemetlenebb, hogy csak „betanulok”: a kódnyomozgató feladat sokkalta nyomasztóbb, mint vártam. Kissé tartok tőle, hogy mennyire feleslegesnek tűnhetek a főnökség előtt úgy, hogy nem végzek „értelmes” munkát (bár egy junior fejlesztő egy hetes munkájától nem tudom, hogy mit lehetne várni?). Már a tegnapi stand-upon is kellemetlen volt elmondani, hogy még mindig ugyanazt csinálom: nem nagyon tudtam megmagyarázni, hogy ez már másik feladat, csak ugyanolyan jellegű. Még egyszer mondom: pedagógiailag értem, látom a hasznát, de szeretnék most már valami gyakorlati feladatot is végrehajtani, mert így még akasztott ember sem lesz belőlem. A gyakornok srác legalább valami értelmeset csinál: a back-end és a front-endes form validációit hasonlítja össze. Tegnap semmi ideje sem volt rám a vezető fejlesztőnek és másnak sem adott utasítást, ami velem lett volna kapcsolatos, így szépen ültem és próbáltam a legjobb tudásom szerint elvégezni a feladatot: értékelést még nem kaptam, talán ma. Holnap ismét stand-up lesz, most már kellene egy olyan feladat, amivel prezentálni is lehet a főnökség előtt: de igyekszem nem aggódni, elvileg van még egy lehetőségem. Nagyon zavar, hogy nem vagyok „produktív”, de nem akarom a vezető fejlesztő önbizalmát sem elvenni: neki van koncepciója, szimpatikus, így bízom benne.

A tegnapi extra kérésem után most már „lemegyek a térképről”, ha meglátom a Főnit. Nem volt rossz stratégia, ami választottam: úgy gondolom, hogy a munkaviszony elején mindkét fél rugalmasabb, engedékenyebb. Én már duplán nyertem: sem oda, sem vissza nem kell seggig tömött busszal utaznom és a gyereket is előbb vihetem el.

Persze 9:53-kor beszart az ördög: az egyik bölcsődei nevelő hívott, hogy azonnal menjünk a gyerekért, mert – kis túlzással – lógnak a belei, hiányoznak a szemei és azonnal összefossa és hányja magát egyszerre és sugárzó gyomorfájdalmai vannak. Én azonnal elmentem a főnökhöz és irulva-pirulva elkérdezkedtem aznapra, hogy – látván sorsomat – a maradék napomat a Gyermekklinikán töltsem. Vittem a laptopomat is, de olyan nehéz volt, hogy nem véletlenül nem cipelem mindennap: persze nem tudtam foglalkozni a feladataimmal este 18 óráig. A kisfiam a fel mellé volt fektetve: arca halálsápadt volt, mellette a plüssfigurái. Felnőtt férfi vagyok, de akkor majdnem elsírtam magam, látván, hogy ez a kis pici gyerek mennyire szenved.

Időközben a családi kupaktanács értesítette apósomékat, akik valami borzalmas tragaccsal jöttek értünk – most először tényleg örültem neki, hogy ott vannak. A gyerek egyre inkább felélénkült a Klinikán: így még nehezebb volt azt a 3,5 órát eltölteni, ami alatt csak vártunk. Egy fiatal rezidens orvosnő vizsgálta meg a gyereket, aki még jobban félt, mint a gyerek. Végül 14.30-kor végeztünk: a legnagyobb trauma a kétszeri vérvétel volt, ami alatt mindenképpen ott kellett lennem. Végül persze semmi baja sem volt a gyereknek: ő elmondta, hogy egy Bence nevű kis hülye gyomron rúgta. Érthető, ha fáj a gyomra, kinek ne fájna ilyen helyzetben? Amit nem értek, az az, hogy ezért miért rángatják be a szülőket? Szó szerint 50 méterre van a gyerekorvos a bölcsődétől, csak át kellett volna kísérni a gyereket és kivizsgáltatni.

Anyósom és mindenki más este 18 óráig ott voltak nálunk, tulajdonképpen semmit sem tudtam csinálni, bár tettem egy lehetvékony ígéretet arra vonatkozólag, hogy majd otthon dolgozok, de a főnök csak legyintett. A felesége arra kért, hogy írjak majd, hogy gyermekes táppénzre írjanak-e ki? A főnök szemöldöke felszaladt ennek hallatára, de tényleg nem akartam semmi feszültséget.

Szerencsére nem volt semmi sem a gyerekkel, másnap mind ő, mind mi mehettünk dolgozni/bölcsődébe.

Szerda

Pozitív változások. Végre kaptam valami értelmes feladatot: a saját rendszerünk report moduljának kell megcsinálnom a dokumentációját. Ahogyan mondtam a többieknek, hirtelen mindegyikük kuncogni kezdett. Mint kiderült: a rendszerhez abszolút nincsen dokumentáció. „Tomi ezek szerint abszolút nem akarja, hogy itt dolgozz” – mondják nevetve. – Természetesen örültem a feladatnak: így már van valamiféle oka annak, hogy fizetést kapok. Úgy tippelem, hogy ez hétfőig-keddig el fog tartani, ha mást nem, majd teszek róla, hogy eltartson.

A Rendőrségen kifejlesztettem a képességét annak, hogy szemrebbenés nélkül végzem a saját munkámat és csinálom a hobbiprojektjeimet, ha nem kapok feladatot a főnökségtől. Itt is ezt tettem: végre sikeresen regisztráltam azokat a domaineket, amiket kitaláltam, elkülönítettem a nyelvészeti és a webfejlesztői portfóliós oldalamat és rendberaktam a tárhelyemet is. Már csak a nyelvészeti oldalam színkészletét kellene összehangolnom a többi oldalaméval és akkor teljesen kész lennék.

Nőnapra rendeltem egy nagy pizzát az asszonynak, elvégre örök romantikus vagyok. 17.30-kor teljesen elnyomott az álom: sok volt már ez a hét és a múlt hétvégén nem is sikerült pihenni.

Csütörtök

Csak nem akar csillapodni ez a klinikás eset: rettenetesen be vannak szarva a nevelők azért, hogy majd én jól feljelentem őket. Nem terveztem, de most már igencsak véges a türelmem: még ők tartanak bennünket problémás esetnek, úgy, hogy soha, egyetlen egyszer sem szóltam vagy emeltem fel a hangom annak ellenére, hogy a gyerek rendszeresen panaszkodik arra, hogy bántják, nem adnak neki enni – nem érzi jól magát. Most éppen azon lamentálnak, hogy vigyük be a zárójelentést, amelyen több generációra vonatkozóan érzékeny adatok vannak: hát nem, baszkikáim!

Ha összejön, a gyerek egy jólmenő keresztény óvodába fog járni: ehhez kellene plébánosi ajánlólevél, ennek megszerzése folyamatban van.

A munkával kapcsolatban a report rendszer dokumentációjával dolgoztam. A belső felhasználói dokumentáció, amin dolgozom, majd a többiek által összeállítandó tesztforgatókönyvek alapjául fog szolgálni.

Ma egész nap ezen dolgoztam: ez teljesen elcsempítette a kedvemet és kimerítette a maradék erőmet.

Kezdek nyűgös lenni.

Péntek

Alig vártam, hogy eljöjjön a hét vége. Bár nagyon szeretek programozni, de sajnos ennek a tevékenységnek, amit végezni kényszerülök, csak áttételesen van köze bármiféle programozási folyamathoz.

Egyetlen értelme van, hogy legalább a hétvégi stand-upon sikerül valamit prezentálnom: rettenetes munka, tényleg, már szólni sincsen kedvem. Nagyon nehezen indult a reggel, de legalább a főnököm bejelölt Facebookon: igyekszem elkenni a dolgot, hogy már dolgoztam máshol is, ezért kénytelen voltam törölni az ismerőseim közül az előző cég vezetőit is, mert közös ismerősökként jelentek meg. Tényleg nincs más lehetőség, hiszen nem utasíthatom el a jelenlegi főnökömet, de amúgy sem kár ezekért a lifegő kapcsolatokért. Megtartottam azt a srácot az ismerősök közül, aki már tavaly is segített állást keresni, plusz áttételesen az ő tippje miatt küldtem be ide is a jelentkezési anyagomat.

Eleinte úgy gondoltam, hogy a mai nap még elhokizok a kész dokumentációval, majd ezt is nap végén küldöm el, de végül meggondoltam magam és beküldtem mégis. Kiderült – és itt már megint egy gyanús párhuzam mutatkozik -, hogy „nem erre gondoltam”. Ő BDD táblázatot/leírást szeretett volna kapni. Tehát összeraktam feleslegesen egy 36 oldalas PDF-et, ami nem jó semmire sem, de egy sornyi kódot sem írtam.

Most már juszt se csinálok semmit sem (amikor ezeket a sorokat írom, 12:27 van), szóval inkább a jövő hétre hagyom a dolgokat.

Ez a hét teljesen kilúgozott, most már tényleg szeretnék pihenni a hétvégén.