Szóval, amikor ezt írom, ismét túl vagyok egy másfél hetes munkahelyi kihagyáson: fél hetet szabadságon voltam a végső kifáradás előtt, míg egy hétig középfülgyulladással feküdtem programoztam otthon.

Ez az év mintája volt az erőltetett menetnek: két, államilag elismert szakmát szereztem; sikeresen megmentettük a házasságunkat, új munkát szereztem, plusz előkészítettem egy esetleges karrierváltást a portfólió kiépítésével. Sok volt ez így. Emellett a feleségem lassan visszamegy dolgozni, a gyerek most kezdett a bölcsődében, ami távolról sem olyan zökkenőmentes, mint amilyennek azt előre hittük. Gyanítom, hogy szálkák vagyunk a nevelők szemében, hiszen mi vagyunk az elsők a bölcsődében: reggel 6 órakor. De ezzel sajnos nem lehet mit tenni.

Körülbelül november elejére fogyott el minden erőm: először csak alig bírtam munka után megfürdeni, vagy felkelni a kanapéról. Majd később már a munkahelyi telefonokat sem akartam felvenni, mert nem volt erőm, hogy XY. százados vagy alezredes ügyes-bajos dolgaival foglalkozzam. November elején kértem három nap szabadságot: otthon végül másfél napot aludtam.

Még azon a héten lett beteg a gyerek: középfülgyulladás. Aztán a feleségem is ágynak esett, végül én is.  Még egy hét táppénzre kellett mennem. Mi ketten valahogyan kikecmeregtünk az egészből, de a gyerek azóta is csak lázas. Tényleg nem tudom, hogy mit csináltunk rosszul.

Nagyjából sikerült elborolnálni a dolgokat, de most megint csak ólmos fáradtságot érzek: tegnapelőtt este megint sikerült összeveszni anyámmal. Ennek részben anyagi okai vannak, részben pedig megint az örök klasszikus „mért nem tudjátok beosztani a pénzt”? Tényleg nevetséges. Mintha novemberben mindenki megőrülne. Egész egyszerűen felfoghatatlan, hogy egyre nehezebb és nehezebb időszakok jutnak nekünk is.

Semmiféle szülői segítségre nem számíthatunk: most, amikor hármunk többheti gyógyszeradagja felemésztette a családi pénztárca tartalmát és végül anyáméktól kellett kölcsönkérnem, megint csak megkaptuk: „koldusok vagytok”. „Bezzegöcséd…” – keződött az újabb tiráda. Bezzeg öcsém, akinek gyereke nincs, ügyvédként dolgozik, építészmérnök felesége van, és akik egy nyulat tartanak gyerekként: bezzeg öcsém haza tud jönni.

Erőn felül próbálkozunk megfelelni a szülői igényeknek, de úgy veszem észre, hogy hiába utaztunk ebben az évben 5 alkalommal 300-400 kilométereket és hiába fordítottam körülbelül az összes szabadságomat a szüleimre és a rokonságra, még ez sem elég. Nem elégséges a mindennapos beszélgetés és a nagyszülők hétvégi felhívása. „Mi leszarjuk őket, nem beszélünk velük.” Abszurd! Ellenben ők egyetlen egyszer nem képesek felvenni a telefont és felhívni minket: csak akkor jön létre a beszélgetés, ha mi kezdeményezünk.

Bezzegöcséd… minden héten itt van (felcsókolni a főzött kaját, amivel a hét feléig kihúzzák főzés nélkül) és ő még a benzinpénzt sem veszi el. Én, aki jóesetben harmadannyit keresek, mint öcsém és van egy kisgyerekem is, akinek kiváló az étvágya, én sajnos nem tehetem meg, hogy 3 tanknyi benzint és az autópályamatrica árát csak úgy (vagy ahogyan mifelénk mondják: „habokra”) elautózgassam. De ettől függetlenül nem érzem azt, hogy kevesebbet érnék, mint öcsém. Mindez persze megint a mesterséges szülői különbségtétel következménye. Öcsém most már minden fillért irigyel tőlünk: mert hát neki ez jár. Ennek nagyrészben a „kedves” felesége az oka, aki szintén mesterségesen szítja a köztünk levő különbséget. Én már feladtam, már hónapok óta nem beszélünk.

Tényleg nem értem, hogy miért őrül meg mindenki novemberben minden évben? Az életemben ez valami fátumszerű szabályszerűség:  most, amikor tényleg csitulnának hullámok a család életében, miért keltenek a szülők és a rokonok újfent felesleges hullámokat?