Szóval éppen megint dühöngök – általában már nem szoktam ennyire kivetkőzni magamból, de a ma az elmúlt év legcsalódáskeltőbb eseménye következett be.

Szóval a ma végre felhívtam az őrnagy asszonyt, aki e-mailezett velem a díjátadóval kapcsolatban. A telefonban a csaj csak hebegett-habogott: olyan váratlanul érte a hívás, mintha kivillant volna egy farok a női öltözőben. A telefonközpontos hapsi jó ismerősöm: vele rögzíttetem minden munkahelyi hívásomat – így ez is megvolt.

Nosza elküldtem a feleségemnek a felvételt, hadd hallgassa meg ő is. El volt hűlve rajta: csoda, hogy híres-neves őrnagy asszony a nevét meg tudta mondani.

A következő derült ki: bár szerda van, az ünnepélyes díjátadó pedig pénteken lesz, Ő, mint főszervező nem tud arról, hogy:

• lehet-e kísérőt vinni?
• mit nyertem?
• egyáltalán meg lesz-e tartva az ünnepély?
• De amit megtudtam: ő többször is keresett (nem, nem tette) és ÉN NEM VETTEM FEL. Megnéztem, természetesen elérhető vagyok/voltam.

A munkatársaim „gratuláltak”: „üdv a Rendőrségen, bazzeg”. Ez itt megszokott – így megszokott.

Gyarló ember vagyok: elsősorban azért hívtam volna fel, mert szerettem volna megtudni, hogy oklevélért vagy pénzjutalomért kell-e háromszáz kilométert felbumliznom – saját költségen.

Végül – beidőzítve az e-mailt – lemondtam a részvétel lehetőségről: ha oklevelet kapok, majd belső postán elküldik; ha pénzjutalmat, akkor úgy is utalják.

Egyedül csak a hintáztatásra és reménykedésre feleslegesen „kidobott” időt sajnálom, de legalább sikerült 30 rongyot megspórolnom a benzinköltségen.