Szóval úgy van, hogy ez egy nem tervezett bejegyzés.

Két aspektusa van a megszületésének: 1. Újra van (ideiglenesen) Netflixünk. A feleségemmel családi hagyomány nálunk, hogy decemberben és januárban egy-két-három fizetős műsorcsomagra előfizetünk. Netflixünk ma éppen két hete van. 2. Megnéztem délután a sorozatot és éppen aludni indultam, amikor nem jött álom a szememre. Tapasztalt mocsári hajós vagyok, ismerem már a dörgést: ha ezeket a tapasztalatokat nem írom, vagy beszélem ki magamból, még órákig nyomasztanak. Bár nem szoktam „hirtelen felindulásból” különvéleményt írni, de mivel történész szakmám szerint valamicskét értek a modern történelemhez, plusz imádom a tárgyalótermi drámákat, ezért néhány gondolatot rögzítenék ebben a blogban.

1. Alapadatok

A Netflix hagyományosan eléggé erős a dokumentumfilmes műfajban, de nálam az erőltetett píszí karaktereivel agyonveri a sorozatgyártást (plusz a Valós halál stílszerű, végleges elkaszálását nem vagyok hajlandó nekik elfogadni – hiába, aki egy elborult magyar-japán főszereplő, Takeshi Kovács sci-fi sorozatát tönkreteszi, annak a pokolban külön bugyor van).

Tehát: maga a hivatkozott, öt részből álló minisorozat 2019-es. Hivatalos szinopszisa így hangzik: „A clevelandi nagypapát bíróság elé állítják Izraelben azzal a váddal, hogy az egyik hírhedt náci haláltábor Rettegett Ivánként ismert őre volt.”  Ez még nem sejteti, hogy egy remekül összevágott, szinte minden élő szereplőt megszólaltató sorozatot fogunk látni. „Főhősünk” John Ivan Demjanjuk (akit innentől a saját józan elmeállapotom és az ujjaim épsége miatt csak John D.-nek hívok), ukrán bevándorló, a sorozat kezdetén Ford-alkalmazott, templomba járó nagyapa 1986-ban – szovjet bizonyítékok alapján – azzal a váddal szembesül, hogy ő lehetett a treblinkai halálgyár híres-hírhedt pszichopata SS-őre, Rettegett Iván, aki bajonettel/karddal vagdosta le a gázkamrába menetelő nők mellét, fülét, orrát vagy ha úgy támadt kedve, húscafatokat vágott ki a hátukból. Ha a helyzet úgy hozta, a gázkamrát túlélő 12 éves gyereklányt is könnyűszerrel agyonlőtte. A filmben elhangzik, hogy treblinkai Rettegett Iván 87 ezer(!) zsidó férfi és nő közvetlen és közvetett haláláért lehet felelős – hiszen a kínzások mellett a gázkamrákat is ő kezelte.

Az USA nem lehetett illetékes az ügyében, így rövid úton megfosztják USA-beli állampolgárságától, kiadják Izraelnek, hogy ott még azelőtt bíróság elé állítsák, mielőtt a feldühödött holokauszttúlélők meglincselnék a nyílt utcán.

A papa a sorozat elejétől a végéig ugyanazzal a rezzenéstelen arccal bámul a kamerába – csak akkor rázza meg a fejét, amikor az izraeli bíróság elsőfokon halálra ítéli. Az izraeli legfelsőbb bíróság 1993-ban bizonyítottság hiányában felmenti. A férfit végül egy újabb perben 2009-ben, Németországban már bűnösnek találja a helyi bíróság, 5 évet kap, azonban a fellebbezés közben, 2012-ben, 91 évesen halt meg egy idősotthonban. A német törvények szerint, mivel nem volt jogerős ítélete – megilleti őt az ártatlanság vélelme.

2. Jogi csűrcsavar

A sorozat abban zseniális, hogy egy pillanatra sem tudjuk eldönteni, hogy John D. bűnös-e vagy ártatlan? Egészen a második részig meg voltam róla győződve, hogy a pasi Rettegett Iván, ám ekkor kiderül, hogy az ügy koronatanúja, aki teljes bizonyossággal állította, hogy felismeri John D.-t – demens. Egy egyszerű keresztkérdéssel fogták meg: mivel a tanú az USÁ-ban is tanúskodott és itt is, megkérdezték tőle, hogy hogyan utazott Kaliforniába. A válasz: „vonattal”. Paff! A további kérdések hatására kiderült, hogy a két fia közül csak az egyikük nevére emlékszik. Hihetetlenül megrázó pillanat volt ez a filmben.

A másik túlélő, aki a kamerák kereszttüzében majdnem verekedést kezdeményezett a vádlottal, szintén treblinkai fogoly volt. Mint kiderült: csak 70-80 fogoly maradt életben a per időpontjában, mivel a többit egyszerűen lelőtték egy sikertelen börtönlázadásban. Nos, az úr, aki szintén hangsúlyos tanúként állította, hogy John D. az a bizonyos őr, ő már 1945-ben aláírt, lepecsételt tanúvallomást adott arról, hogy Rettegett Ivánt ő maga és a társai verték agyon egy ásóval, álmában, még 1943-ban, amikor kitört a treblinkai börtönlázadás. Nálam ez volt az a pont, amikor először felmerült, hogy ez a pacák nem lehetett Iván. A tanú válasza: „csak fantáziáltam” (valahogyan úgy fordították le angolra, hogy „I wishful thinked” – vagyis, hogy akartam, hogy igaz legyen, de valójában csak ábrándoztam). Ez óriási baklövés volt. Egy túlélő pontosan tudja, hogy a nácivadászok, ha valakiről tanúk állítják, hogy halott, akkor nem fogják keresni. Ezt a hibát, 1945-ben, a háború vége után pár hónappal a tanú nem vállalhatta. Szinte biztos vagyok benne, hogy a túlélő hazudott.

Aztán jön az a bizonyos megtalált SS-igazolvány, a vádlott saját fényképes igazolványa, amit a védelem szinte ízről-ízre szétszedett. Lehet, hogy maga a KGB hamisította – állítják. Érdekes, amikor a védelem malmára hajtja a vizet a KGB-archívum, azokat a dokumentumokat kétség nélkül elfogadják. Antropológus szakértő elemezte a vádlott és az igazolványkép egyezését – ráadásul úgy, hogy a bíróság nem is kötelezte mintaadásra(!), fotózni hagyásra (hülye szó…) a vádlottat, a szakértő csak a híradó felvételeit tudta összehasonlítani. És még így is totális egyezést mutatott ki a szakértő (egyfajta, élőkre alkalmazott szuperimpozíció–szerű eljárás volt – az idézett doktori disszertáció 135. oldalán van hasonlóra példa. Érdekesség, hogy ezt a módszert Magyarországon először az egyik Soós áldozat azonosítására használták, de ezzel a módszerrel azonosították egyértelműen Nagy Imrééket is 1989-ben, az exhumálásukkor).

Mivel nem akarom lelőni a poént, így itt most abba is hagyom a történet ismertetését. A sztori egészen elképesztő csavarokkal szolgál, még így is érdemes megnézni: van itt ellenbizonyítékként a McDonald’s kukájából kiszedett USA-beli nácivadász szervezet jelentéshalmaza, fasiszta ex-őrkolléga és kivégzett SS-őrök KGB-s vallomásai, majdnem kiderül a Rettegett állítólagos vezetékneve („Machenko”), ami – nohát! – éppen a vádlott édesanyjának leánykori neve, ami némi kutatás után felszínre kerül, hogy – ta-dáám! – mégsem egészen Machenko (erre már maga a sorozat sem tér ki jobban). Ehhez jön még mellékszálként egy darab savval arconöntött és egy darab öngyilkos védőügyvéd is. Tényleg egészen krimiszerű az egész.

Már-már túlontúl Agatha Christie-s.

Kissé olyan valószerűtlen lesz a végére a sorozat, mintha egy Alien miatt felrobbant űrhajóból, katapultálás után egyből a süllyedő, arab terroristák által megszállt Titanicra ugranánk, majd az utolsó pillanatban összeszedne bennünket egy svéd zombikkal teletűzdelt atomtengeralattjáró, s a vészhelyzet eliminálása után azonnal egy kannibál törzs által lakott, a térképeken még nem szereplő Csendes-óceáni szigetre tévednénk, s miután legyűrtünk mindenkit és mikor már végre összeszedett egy már ismert nyelvet beszélő legénység, a mentőhajó pedig elsüllyedne a kikötő előtt, Godzilla által…

3. A saját véleményem

A minsorozatot egészen könnyű lesz értékelni: zseniális. Nálam eddig a pillanatig a „number 1” tárgyalótermi dráma a „The People v. O. J. Simpson: American Crime Story” volt, amit – most látom -, hogy már nem lehet a magyar Netflixen megnézni, dacára annak, hogy az az ő termékük. Maga a filmsorit egy kellemes délutáni agyzsibbasztásnak szántam, aztán végül egész vasárnapra ott ragadtam a tévé előtt.

Hatalmas dícséret illeti a vágó csapatot (az IMDb linken a „Series Editorial Department ” alatt vannak feltüntetve ezek a remekül dolgozó emberek). Híradós anyagokat ilyen jól és feszesen, mégis összetartozóan vágni a Narcos 1-2. évada óta nem láttam (ami nálam hatalmas dicséret, mert a Narcos 1-2.évad a Top3 kedvenc sorozatom egyike.) Minden érthető és remekül narrált: még arra is figyeltek a rendezők, hogy az 1970-es 1980-as amerikai kommunistaellenességet és a náci menekülteket megfelelő módon, szociológiai alapossággal körüljárják. Hatalmas piros pont jár érte, még hasonló témát sem hallottam.

Magáról John D.-ről azt gondolom, hogy a bácsi 99%, hogy nácult. Egészen biztos vagyok benne, hogy SS-katona volt. (Itt elbizonytalanodtam egy kissé, mert a filmben nyilatkozó történész azt mondja, hogy csak egyetlen SS-osztag, a „Totenkopf” (Halálfej) tetováltatta magára a vércsoportját, amire a bácsi is utal, amikor véletlenül elszólja magát vallomáskor – ami a filmben nyilatkozó történész, Tamir Hod szerint egy ÖNKÉNTESEKBŐL szerveződő egység volt. Én úgy tanultam, hogy az SS az elitek elitje volt: ide csak abszolút fasiszta hívő árják, de közülük is csak kimagaslóan egészséges és erős férfiak kerülhettek be és már egy lyukas fog is kizáró tényező volt a kiválasztásnál. Ha szabad egy fura példával élnem: a mai orosz különleges kommandóhoz, a Spetcnaz-hoz hasonló extrém kiképzést kaptak. Nagy harcértékű elitegység volt, ezért van mindenki elhűlve attól, ha a filmekben összeakadnak egy SS-egységgel.)

A bizonyítékok meggyőztek arról, hogy a vádlott dolgozott legalább két haláltáborban, mint őr: Treblinkában és Sobiborban majdnem biztosan és még legalább 2 másik táborban is megfordult őrként. Elhihetjük róla, hogy alaposan kiképezték tömeggyilkosságokra és „zsidóirtásra”. Meggyőződésem, hogy John D. már ölt embert és nem „csak” mint katona, hanem élvezetből és tömegével végzett többekkel.

Amit számomra nem tudtak egyértelműen bizonyítani (és teljesen egyetértek az izraeli legfelsőbb bírósággal), hogy ez az ember egyértelműen a treblinkai Rettegett Iván. Én 65-70%-ra mondanám ennek a lehetőségét a bizonyítékok fényében. (Ezt a nagy arányú gyanút is a saját vallomásában össze-vissza hazudozó John D. okozta: az „ott sem voltam, azt sem tudom, hogy van”-tól, több változaton keresztül végül eljutunk az „ott voltam Sobiborban, de csak farmerkodtam a frontvonal közepén” című történetig). Bármennyire gyanús is ez a tényállás, sajnos mindez a bíróság szerint sem elég a kötel általi nyakmegnyújtáshoz.

Többször is felmerül a túlélő tanúk szavahihetősége. Tanultam némi pszichológiát, de előrebocsátom, hogy nem vagyok szakember. Itt két lehetőség mutatkozik: a hirtelen balesetek, bűnesetek esetében az agy jellemzően törli az esetet és az előtte levő 15 percet. Ez totális képszakadás („már csak arra emlékszem, ahogyan a mentők szólítgatnak„) esete. A másik lehetőség (és a holokauszttúlélőknél ez a gyakoribb, mivel nem hirtelen esetről van szó), hogy a szörnyűségek totálisan az agyba égnek, egy életre vele maradnak. Ezt is megfigyelhetjük: idézzük fel például, hogy hol voltunk 9/11-kor. A nemzeti/személyes gyász olyan szinten belénkmélyeszti a hatását, hogy szinte óra-percre meg tudjuk mondani, hogy mit csináltunk az adott pillanatban, esetleg még azt is, hogy milyen ruha volt rajtunk.

A túlélőknek tehát hinni lehet, ha azt mondják, hogy felismerik a férfit. Egészen biztosan őt látták és az is biztos, hogy őr volt a koncentrációs táborban. Ami itt sem bizonyítható az a Rettegett-párhuzam: erre pedig a szemtanúk nagy száma lehet a biztosíték. Az akkor még élő 77 tanúból 11-et meghallgattak (ez körülbelül 15%-a az összes lehetséges tanúnak), akik egyöntetűen vallották John bűnösségét. Erre jön válaszként, hogy John D. fia is felkutatott treblinkai tanúkat (valamennyit – a kikérdezettek pontos száma nem hangzik el) „akik közül pedig egyik sem” azonosította az apját. Itt azért én élnék az egészséges gyanúperrel. Szerintem mindannyian tudjuk, hogy miért nem jó, ha úgy kérdezünk ki tanút, hogy csak az egyik érdekelt fél van jelen.

Az öreg láthatóan trükközik: ha kell, héberül válaszol a bírói kérdésre – bár a per közepére már angolul is elfelejt a derék, valamikori USA-állampolgár, csak ukránul beszél a per végéig; ha kell, keresztcsontig benyal Izraelnek és a zsidó tanúknak (akkor kap majdnem egy tockost, amikor kezet akar fogni egy valamikori áldozatával szembesítéskor) és ha úgy jár jobban, egy makkanás nélkül kirúgja az addigi védőügyvédjét is. Bocsánat, ha túlságosan nyílt vagyok: de nekem tisztán látszik, hogy a pasas egy elvtelen féreg, aki inkább anyagilag és idegileg is tönkreteszi a családját az évekig elhúzódó perrel, minthogy legalább részben beismerő vallomást tegyen. Ez meglátszik a filmsorozat végén is, amikor az egészségügyi állapota miatt kéri a német kiadatás felfüggesztését 2009-ben: a világnak egy lélegezni alig tudó fekvőbeteg képét mutatja. Az idegenrendészet rejtett kamerás megfigyelésén már jóval fickósabb: önmagától jár, beül a kocsiba és bevásárol! Amikor mindez kitudódik, akkor a derék amerikai atyafiak már küldik is nosza gyorsan emberünket a bajorokhoz.

A filmben szereplő védőügyvéd olyan szinten tenyérbemászó társa lesz a vádlottnak, hogy Johnnie Cochran, az O.J. Simpson-védő – ha még élne – rámenősségből szemesztereket hallgathatna a csávónál. Zsidó létére – polgárpukkasztásból – Porschéval jár Jeruzsálemben(!). Az egyik túlélő savas támadása után azt állítja, hogy „csak 5% látása maradt”, ettől függetlenül még a rész végén kabriót vezetve vigyorog az autósztrádán és megelőz egy furgont. Istenkém, hogy mire nem elég 5%-nyi látás! Ha szükséges, simán kidobatná a túlélő tanúkat, mert „hát minek hallgassuk az igazságot”. És a végén, amikor összecsalták a pert egy faxon kapott, állítólagos ukrán KGB-s dokumentumcsomaggal – természetesen azonnal könyvet ír a történetről és „szerényen” megjegyzi, hogy „6 számjegyű” összeget keresett a perrel.

John D. szerencsétlen fia, veje, unokája próbálják menteni: mit számít már a dolog, hiszen hatvan éve történt? Miközben pont maga John D. az élő példája a büntetés elkerülését kieszközölni akaró náciknak: a gyász és az igazság nem csak a millió meghalt zsidó embernek jár, hanem az ittmaradottaknak is. Azért, hogy ne nyomassza őket annyira a túlélők bűntudata és végre egy leheletnyi megnyugvás érje őket. Ezt akarta mindenáron elvenni tőlük a vádlott: a német bíróság ezért hozza meg a bűnös ítéletet börtön nélkül. Mert szükség van precedensteremtésre: az őr is legalább olyan bűnös, mint a kitervelő mesterelme.

A családtagok (a kognitív disszonanciájukat áthidalandó) magyarázatokat gyártanak: apa nem ilyen volt; John nem ütött meg még senkit sem; gyorshajtási büntetést sem szerzett; remek és magánakvaló alkalmazott volt a Ford-gyárban. A tény azonban fájdalmasan egyszerű: egy pszichopata bámulatosan könnyen másolja az érzelmeket, melyeket egyáltalán nem érez és pontosan tudja, hogy hogyan kell manipulálni a környezetét. Ám valójában semmi más nem érdekli, csak saját maga: John D. valószínűleg családot is azért alapított, hogy biztosítsa a megfelelő fedést az inkognitójának az Államokban. A család csak egy olyan kiszipolyozható erőforrás volt a számára, melyet bármikor fel tud használni a saját kénye-kedve szerint.

Ahogyan az ügyész mondja: valószínű, hogy ha a halálos ítéletet végrehajtották volna, akkor sem ismerte volna be a bűneit még az utolsó pillanatban sem. Nem adott volna egy cseppnyi enyhet sem a hatvan éve gennyesedő társadalmi sebekre. Neki az volt a fontos, hogy ő megúszta. A zsidó túlélők pedig küzdhetnek tovább a bűntudatukkal, hogy nem tudtak változást elérni a zsidók országában – ez azonban már nem érdekel senkit sem: a pernek 1993-ban vége lett.